Miért kell megírni és világgá kürtölni egy kocsmai sztorit? Ez a kérdés merül fel az emberben, amikor a haladó és független és természetesen igazi újságírás teljesítményét böngészi. A 444.hu (haladó, független, igazi stb.) ezzel a szalagcímmel közöl cikket: „Fenyegetni kezdték a portugál szurkolókat a Deák téren a második gól után.”

„Egyre lelkesebb portugál és egyre elkeseredettebb magyar szurkolók nézték egymás mellett a Deák téren, ahogy a keddi meccsen Cristiano Ronaldo a 92. percben magabiztosan berúgta Gulácsinak a 11-est. A Blikk videóján látszik, hogy a gól után páran fenyegetni kezdték az ünneplő portugál szurkolókat, mintha nem lenne természetes, hogy örülnek a csapatuknak, majd két magyar mezes férfi odalépve hozzájuk lökdösni kezdte az egyiküket.

Szerencsére voltak, akik közéjük álltak, és eltolták a kötekedőket.”

No, hát én vettem a fáradságot, és megnéztem a videót. Két pasas pattogott. Igen, két ember. Kérem, mondják utánam: kettő. Egy meg egy darab ember.

Ennyi Tápiószecsőn a helyi kocsmában is akad, aki a negyedik sör után kötekedni kezd, ha nem a saját csapata áll nyerésre. De minden bizonnyal Dublinban meg Lisszabonban is. Két hülye bárhol akad. (Természetesen a haladó újságok szerkesztőségét kivéve, mert ott csak függetlenség, haladás, európaiság, nívó és díjak vannak.)

Szóval a haladó sajtó ezt a nulla esetet – még pofon sem repült el, ez Tápiószecsőn vagy Lisszabonban lehet, hogy eseménytelen estének számít – arra használta fel, hogy iszonyat vastag, ló betűkkel megjelentesse: „Fenyegetni kezdték a portugál szurkolókat a Deák téren a második gól után.”
Lefordítom, ha valaki esetleg nem értené: a magyarok rosszak és gonoszak. A magyarok idegengyűlölők. A magyarok azok fúj. Szégyellem, hogy magyar vagyok. És ráadásul ez a győzelmi mámor utáni vágy, ez a mohó másokat legyőzni akarás, amit természetesen Orbántól tanultak.
Hogy miért pont tőle? A triviális válaszon túl, hogy ki mástól, még ott van az is, hogy a cikk és a nulla videó alá egy hirdetést illesztettek egy most megjelent könyvről. A könyv címe: Győzelmi kényszer. A borítóján Orbán látható gőgösen, és az alcíme: Futball és hatalom Orbán világában.

A normális ember – haladó narratíva szerint szélsőséges és gyűlölködő, s minden bizonnyal rasszista is – szerint meg ez most mi? Mi ez a baromság? Mi az, hogy győzelmi kényszer?

Könyörgöm, győzni jó! A meccseket is gólra játsszák. Az győz, aki több gólt rúg. Hisz ezért szaladgál az a sok ember a pályán, és rugdossa azt a labdát.

Mert győzni akar!

Ez most ciki? Ez valami nem európai dolog? Aki győzni akar, az – azonkívül, hogy kényszeres – gyűlölködő, megkülönböztető és rasszista? (Meg persze homofób?) Ki kéne irtani ezt az idejétmúlt érzést is a fehér, heteroszexuális férfiakkal együtt, akik még mindig nem térdelnek eléggé az idegeneknek, és egy részük még mindig győzni akar, de legalábbis nem akarja, hogy legyőzzék?

Legközelebb mi lesz?

Boldogságkényszer? Ha az ember szeretne boldog párkapcsolatban élni, az boldogságkényszer? Ha egy zenekar csinál egy klipet, és szeretné, ha sokan néznék meg, és a turnéján sok ember lenne, az sikerkényszer? És majd minden normális és emberileg érthető dolog mögé oda kell biggyeszteni, hogy „kényszer”, és akkor az már hirtelen rossz lesz?

No, nézzük: a nászéjszaka orgazmuskényszer, a baráti beszélgetés információcsere-kényszer, az olvasás vagy filmnézés pedig nem más, mint cselekménykényszer. Az utazás természetesen kilométerkényszer. Ha pedig Béla randizik, és az illető még tetszik is neki, akkor az „jónő-kényszer”.

Csak egyet nem értek. Az ellenzéki pártok miért indulnak a választásokon? Csak nem azért, mert győzni akarnak?