Nem térdelünk, mert nincs miért.

Nekünk másféle mítoszaink vannak. És mi legalább még emlékszünk a mítoszainkra és a valódi történelmünkre. Ezek a történetek az adott nemzet kulturális, magatartásbeli szövetét adják, mintát arra nézve, hogyan kell férfiként, nőként, emberként viselkedni.

A magyarok nem térdelnek. Sem a tatár, sem a török, sem a ruszki, sem az osztrák előtt. Lehel vezérre emlékeznek, aki fogságban nem térdelt és nem kért kegyelmet, hanem elkérte egy pillanatra a kürtjét, és úgy megütötte a német császárt, hogy menten elhalálozott. De lássuk a valóságos történelmünket is: gondoljunk az aradi vértanúkra, akik éljen a hazával az ajkukon haltak meg, akik nem rimánkodtak, nem siránkoztak. És az 1956 után kivégzettekre, akik – miközben akasztani vitték őket – azt kiáltották hangosan, hogy cellában raboskodó bajtársaik is hallják: bosszuljatok meg minket! Mi, magyarok így rendeztük be magunknak a világot, és valahogy nem találunk benne helyet amerikai néger bűnözőknek.

A csehek sem térdelnek. Üldögélnek egy jó pilseni mellett, gúnyosan figyelgetik a teljesen megbolondult világot, és tudják, hogy Dub hadnagyok, falánk Balounok, egyéves önkéntes Marekek, Lukáš főhadnagyok és Katz tábori lelkészek népesítik be világunkat. Komplett hülyék, naiv bolondok, gazemberek és megszállottak. És ha már így van, egyszerűen röhögjük ki őket, ahogyan egymást tiporják nagy igyekezetükben, hogy korszerűek és éltanulók legyenek. A csehek így rendezték be maguknak a világot, és valahogy nem találtak benne helyet amerikai néger bűnözőknek.

A lengyelek sem térdelnek. Száz éve múlt, hogy a Visztulánál megmentették Európát a nyugatra törő Vörös Hadseregtől. Most joggal arra gondolhat minden lengyel, hogy ha ők nem küzdenek vitézül, akkor a drága németek, hollandok, belgák, angolok és a mára elhülyült írek már száz évvel ezelőtt is térdelhettek volna. Igaz, nem a saját rögeszméik, hanem a vastag tarkós, csizmás, bunkó komisszárok előtt. A lengyelek így rendezték be maguknak a világot, és valahogy nem találtak benne helyet amerikai néger bűnözőknek.

A szerbek sem térdelnek. Vereséget szenvedtek Rigómezőnél, de egy bátor vitéz, Miloš Obilić előbb megadást színlelt, majd egy mérgezett tőrrel hasba szúrta a török szultánt. Obilić mellesleg a néphit szerint kancatejből nyerte az erejét, az apja pedig sárkány volt. A szerbek így rendezték be maguknak a világot, és valahogy nem találtak benne helyet amerikai néger bűnözőknek.

A horvátok sem térdelnek. Kivívták szabadságukat, és nem szép szóval, hanem fegyverrel. Amikor megtámadták őket, ellenálltak, ahogyan tudtak, majd visszavették megszállt területeiket. Magukkal törődtek, nem a nyugati sajtóval és az óbégató uniós tisztségviselőkkel. Nem mellesleg legutóbb világbajnoki döntőt játszottak, szóval még futballozni is tudnak. De a lényeg: a horvátok is úgy rendezték be maguknak a világot, hogy nem találtak benne helyet amerikai néger bűnözőknek.

Ilyenek vagyunk mi, és rajtunk kívül még a szlovákok, a románok, a bolgárok, a macedónok, a baltiak is ilyenek. Ostoba, érdekvezérelt politikai döntések miatt néha a legyőzöttek arcát mutatjuk, de mindig csak akkor, ha a különféle birodalmak el akarnak nyelni minket. A valódi lényegünk azonban a szabadsághoz való állhatatos ragaszkodás. Ez a közép-kelet európai szellem lényege. Nekünk a szabadság a kokainunk. És ha nem vagyunk szabadok, ha kényszerűen betagozódunk egy-egy birodalom érdekkörébe, alig várjuk, hogy ismét levegőhöz jussunk. Eltelik száz év rabságban? Négyszáz év? A nép a helyén marad, örökíti nemzedékről nemzedékre a mintát, a szabványt, hogy nemzeti alapon, családban, az anyanyelvet és a hitet védelmezve kell és szabad élnünk. A térdelés: nem élet. Rabszolgaerkölcs, önmegalázás, gyáva, férfiatlan tett. Aki térdel, előbb-utóbb megtapasztalja, hogy magyarként, lengyelként, csehként, szerbként, horvátként nem lehet önazonos. A nemzet elveszíti ezeket az embereket: hazát cserélnek, elhúznak nyugatra, elfelejtik anyanyelvüket, vagy itthon lesznek hazátlanok. De a mag, a törzs mégis marad, és új hajtások sarjadnak belőle.

Valójában semmi közünk ahhoz, hogy az egykori gyarmattartók kifosztották a világot, ezért előbb lelkiismeret-furdalásuk támadt, mára pedig lényegében feladtak magukból mindent, ami hajdan naggyá tette őket. Nem értjük a rasszizmust sem, hiszen nálunk nincsenek ázsiai, afrikai százezrek, milliók, akik nem fogadják el az állam törvényeit, ezért a társadalmi vita is értelmetlen a rasszizmusról, ellenrasszizmusról.

Kelet-Közép-Európa népei évszázadokon át gyilkolták, üldözték egymást, kölcsönösen fájdalmat okoztunk másoknak. Nem szükséges testvérré fogadnunk egymást, de az a helyzet, hogy 2021-ben luxus egymásnak mutogatni a sebeinket. Aki ezt teszi, és nem észleli a nyugatról lopakodó új diktatúrát, nemcsak korszerűtlen, hanem ostoba is. Ezért kell az egymást kioltó nacionalizmusok helyett minden erőnkkel belekapaszkodni közös világlátásunkba, abba, aki összeköt bennünket.

Együtt megúszhatjuk a kötelező térdepeltetést. De csak együtt úszhatjuk meg. Európa szegényházából Európa megmentői lehetünk.

Jórészt rajtunk múlik, milyen életet rendezünk be magunknak és utódainknak.