A magyar ellenzék, legalábbis annak politikusai az előválasztások lázában égnek. Az intézmény meglehetősen régi jelenség a politikában, és a világ több országában is alkalmazzák, hol több, hol kevesebb sikerrel. A magyar ellenzék valószínűleg a kanonikusnak számító amerikai példára szeretné alapozni a saját politikai castingját. Azonban ha megvizsgáljuk, ott mennyire működik a rendszer, és milyen eredményekkel járt a használata, akkor azt fogjuk találni, hogy az előválasztások hosszú távon több váratlan és kifejezetten káros jelenséghez vezettek.

Az előválasztásnak immár több mint egy évszázados hagyománya van az USA-ban, ahol lényegében bármely választott tisztség betöltésénél bevethető eszköz: a városi sherifftől kezdve bizonyos államok legfőbb bíráin át egészen az elnök megválasztásáig használatos intézmény. Az USA-ban annyi különböző választás van, ahány település, ezért most csak a politikai pártok által szervezett, szövetségi szintű előválasztásokra fogunk koncentrálni, annál is inkább, mivel a magyar ellenzék is ezekből meríthetett ihletet.

Nagyon fontos már az elején tisztázni, hogy az előválasztás neve megtévesztő, ugyanis nem egy hivatalos megmérettetésről van szó, melynek tisztaságát az állam garantálja, és melynek szabályait törvény fekteti le. A törvényi szabályozás – ahol létezik egyáltalán – minimális, és a pártok korábbi döntéseit szentesíti. A folyamat csak annyira átlátható és demokratikus, amennyire a szervező párt akarja. Látni fogunk példát arra, ahol meglehetősen visszás eszközöket alkalmazott a pártelit arra, hogy manipulálja a folyamatot.

Egy másik fontos szempont, melyre ügyelnünk kell, hogy még a jól szervezett, transzparens előválasztásokon sem a legalkalmasabb jelölt megtalálása a cél, hanem a legnépszerűbb
jelölté. Még ez sem sikerül mindig, bizony még a legprofibb lebonyolítás mellett sem, mivel – és ez a harmadik olyan megfontolás, amit feltétlen észben kell tartanunk: az előválasztások szavazóközönsége nem egyezik meg az általános választások szavazóközönségével – még megközelítőleg sem.

Az előválasztások tisztasága

Az előválasztások azért váltak népszerűvé, mert a XX. század közepére az amerikai választópolgárok kezdtek torkig lenni azzal, hogy a két nagy párt a nyilvánosság vizslató tekintete elől „füstös szobákba” bújva hozza meg a döntést arra vonatkozólag, hogy az általános választásokon az emberek majd kire szavazhatnak. Mikor a közvélemény nyomása elérte a kritikus szintet, a Demokrata és a Republikánus Párt elitje látszólag önként, nagy lelkesedéssel vezette be az előválasztásokat, a politikai élet szinte minden szintjén. Persze a háttérben megőriztek egy sor olyan eszközt, mely lehetővé tette a folyamat irányítását.

Talán furcsa módon épp a névleg Demokrata Párt őrizte meg a manipuláció egyik legnyíltabb eszközét, az úgy nevezett „szuperdelegátusok” képében. Az elnökjelölteket a pártok jelölőgyűléseinek delegátusai szavazzák meg, és az előválasztások során a jelölteket támogató küldöttekre lehet szavazni – kivéve a szuperdelegátusokat, akik a párt „nagy öregjeiként” automatikusan résztvevői a jelölőgyűlésnek, és ott a pártelit akaratát érvényesítik. A demokrata konvenciókon a küldöttek körülbelül 15 százaléka ilyen „beépített” ember.

A pártelit más módon is beleszólhat az előválasztási folyamat alakulásába. Bernie Sanders mind 2016-ban, mind 2020-ban megtapasztalhatta, milyen a Demokrata Párt nomenklatúrájának ellenszelében küzdeni a jelöltségért. Mindkét előválasztási kampány során számtalan apróbb támadást kapott a magát „demokratikus szocialistaként” aposztrofáló vermonti szenátor. Hillary Clinton előre megkapta az elnökjelölti vita kérdéseit 2016-ban. 2020-ban a Demokrata Párt vezetése elérte, hogy a legfontosabb előválasztások előtt koordinált módon az összes centrista jelölt visszalépjen, és bejelentse: Joe Bident támogatják. Ugyanakkor meggyőzték Sanders baloldali riválisát, Elizabeth Warrent, hogy jóval tovább maradjon versenyben.

A kevésbé rutinos magyar ellenzéki pártok tehát jobban teszik, ha az MSZP és a DK minden apró mozdulatára odafigyelnek, ugyanis e két pártnak hatalmas rutinja van az olyan manipulációs eszközök terén, melyeket az amerikai pártok elitjei rendszeresen alkalmaznak az előválasztások során.

A jelölt alkalmassága

A jól megszervezett, valós téttel bíró előválasztások – tehát olyanok, ahol a pártelit nem döntötte el jó előre, hogy ki legyen a befutó – célja az, hogy megtalálja az adott politikai oldalon a legnépszerűbb jelöltet. Azonban a karizma és a választók rajongása csupán kettő azon fontos tulajdonságok közül, melyekre egy vezetésre valóban alkalmas politikusnak szüksége van. Természetesen az amerikai hagyományos újságírás hanyatlása jelentősen hozzájárul a problémához. A sajtó feladata ugyanis az lenne, hogy az előválasztásokon induló jelölteket minden oldalról bemutassák, feltárják, miben tehetségesek, és miben nem. Azonban a mai Amerikában a médiamunkásoknak már nem ez a céljuk, hanem sokkal inkább a politikai aktivizmus. Egyre gyakrabban látjuk azt, hogy a demagóg lózungokat hangoztató, fizikailag vonzó politikusok előtérbe kerülnek, míg a valóban eszes, képzett
jelöltek már az előválasztások során elbuknak. A külcsín és a hangerő kiüresíti a tartalmat.

A hazai ellenzéki térfélen mind gyakrabban tapasztalható harsány, botránykeltő viselkedést talán még nem az okozza, hogy az amerikai leckéből tanulva minden hangsúlyt a magamutogatásra helyeznek, de az előválasztások természetéből fakad az, hogy ilyen körülmények között épp az ilyen viselkedés a célravezető, ha valaki el akar jutni az általános választásokig.

A szavazóbázisok

Az amerikai előválasztásokon a szavazópolgárok csupán töredéke vesz részt. Így van ez az elnökjelölti előválasztások esetén is, de fokozottan igaz az alsóbb szinteken, olyannyira, hogy egy-egy kongresszusi képviselőjelölt megválasztásakor csak a pártok legelkötelezettebb, sőt legradikálisabb hívei szavaznak. Az előválasztási rendszer bevezetése jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az USA kongresszusában elmérgesedett a viszony a két párt között. Ha az előválasztáson részt vevő szavazók úgy gondolják, hogy
mindenfajta együttműködés a másik féllel egyenesen árulás, akkor egyre kevesebb kompromisszumkész politikus fog eljutni az általános választásokig. És ha netalántán mégis bekerül egy ilyen az USA törvényhozásába, akkor arra kell számítania, hogy újraválasztása előtt kemény előválasztási csatát kell megvívnia. Az előválasztások tehát polarizálják a politikai életet. A magyar ellenzéknek is fel kell készülnie arra, hogy az előválasztások során csak a szélsőséges harciasság a célravezető. A már ma sem kompromisszumkereséséről híres ellenzéki képviselők idővel csak fanatikusabbá válnak.

Fontos észben tartani azt is, hogy az előválasztások szűk szavazótábora miatt nehéz megmondani, hogy kik a legesélyesebb indulók. A példa kedvéért tegyük fel, hogy két jelölt indul egy előválasztáson: „A” és „B”. A közvélemény-kutatások egyenlőre mérik támogatottságukat, körülbelül 50-50 százalékra. „A” jelölt az adott mozgalom radikális szárnyához tartozik, míg „B” jelölt centrista. Szoros előválasztás ígérkezik? Nem. „B”-nek nagyon kevés esélye van, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy bár „B” a teljes népesség körében legalább annyira népszerű, mint vetélytársa, a mérsékelt szavazók jóval kisebb arányban mennek el az előválasztásra, mint radikálisabb társaik. Az amerikai tapasztalatok azt mutatják, hogy a mérsékeltség olyan hátrány az előválasztásokon, amit csak hihetetlen erőfeszítések árán és a pártelit segítségével lehet ledolgozni. Mindez legyen intő jel Karácsony Gergely számára, amint a közvélemény-kutatási adatokat szemezgeti: Dobrev Klára és Jakab Péter radikálisabb szavazói szinte biztosan lelkesebben fognak voksolni, mint saját hívei.

Mint látható, az előválasztások az amerikai politika színvonalát sem feltétlenül javították – legalábbis ami a szövetségi szintet érinti. A folyamat több buktatót és csapdahelyzetet is magában rejt, melyek közül a két legfontosabb, hogy egyrészt az előválasztások nem képezik le a valós választói hangulatot – vagy azért, mert a pártelit manipulálja a „választást”, vagy azért, mert a lebonyolítás erősen felülreprezentálja a szélsőségesen gondolkodó választói réteget. Másrészt – a folyamat maga – arra sarkalja a benne részt vevő politikusokat, hogy harsányabban, agresszívebban, szélsőségesebben lepjenek fel, mint tennék anélkül, tehát a politika szereplőit a szélsőségek irányába tereli. Mindezek alapján nem szerencsés, hogy a magyar baloldal ehhez az eszközhöz nyúlt.