Vannak örök dolgok. Olyanok, amik változatlanok, és megváltoztathatatlanok. Olyanok, amik nem változnak, és maradnak, amíg világ a világ.
Az anyai szeretet, a kutyahűség és az emberek közti egyenlőtlenség mindenképp ilyen, de a magyar sors és a magyar lelkiség is ezek közé tartozik.

A megosztottságunk legalább a kettős királyválasztástól datálható. És a lejtőre kerülésünk is. (Amikor a Habsburgok megjelentek a magyar történelemben, még egy európai nagyhatalom voltunk. Amikor tartósan uralomra kerültek, egy középhatalom, s amikor eltakarodtak végre, a nemzet tápászkodott Trianonból.) De, ha nagyon kapargatjuk, lehet, hogy már Szent Istvántól.

Valahogy mindig polgárháború küszöbén állunk, permanens polgárháborús állapotok uralkodnak, ha a gyakorlatban nem is, de a fejekben mindenképp.
A kuruc-labanc után a népi-urbánus a következő, ami a XIX. század végén, XX. század elején talán még létező problémákat érintett, de a jelenben ellenben vicc.
Pedig viszik tovább, erőltetik némelyek, holott ez annyira életszerű, meg annyira hiteles, mintha valaki hippi jelmezben szállna fel a 4-6-osra, és indulna a Woodstocki fesztiválra.

Felhívnám mindenki figyelmét, hogy „népi” ma nem létezik. Nem is létezhet. És nem elsősorban azért, mert a moziban meghülyítik az embereket kommersz filmekkel, hanem mert a fakanalat, a kelengyeládát, meg a sámlit lehet otthon faragni, a számítógépet, a mikrohullámú sütőt, a légkondit, Iron Maiden CD-t, és mobiltelefont nem. A tudomány fejlődése megváltoztatott mindent, aminek kétségkívül vannak rossz oldalai is, de nem tudom ki akar visszatérni ahhoz, hogy harmincöt éves korodra alig van fogad, három gyerekből egy nem éri meg a kétéves kort, és minden harmadik nő meghal a szülőszobában.
Vicces, hogy a nagyipari kenyeret sokan lenézik, meg a bolti tejfölt – az embereknek halvány fogalmuk sincs az élelmiszeripar működéséről, csak visszamondogatják a neten keringő ostobaságokat, meg sütkéreznek az elnyomottság meg a háttérhatalmi üldözöttség romantikájában -, de háztáji laptopot, kézműves tévét, mosogatógépet, telefont, vagy alufelnit nem vennének.

A város lenézése is sikk lett, holott az egyetemes kultúra túlnyomó része a városhoz köthető. Festészet, tudományos kutatás, építészet nem létezik város nélkül. A városból zömmel az „menekül”, aki megteheti, kényelmes élete van, és a fizikai munkát is csak az ajánlgatja szakrális útnak, aki nem abból él napi szinten. A vadászat is elegáns út a létharchoz meg a gyökerekhez, ha hobbiból csinálod, de ha télen kint kéne remegni a hidegben, hogy van-e meglőhető élet, akkor inkább a városi hentesbolt.

Oltáspárti-oltásellenes. Ma ez a kuruc-labanc és a népi-urbánus agybaj frissített verziója. És ehhez is kötnek egyfajta lázadó, szabadságharcos érzést, holott ez nem szabadságharc, hanem szimpla pattogás.
Oltott-oltatlan. Így is mondják. És ahogy szomorúan látom, gyakran a közösségre, nemzetre, hagyományra hivatkozók mutatnak legkevesebb közösségi érzést. Mára a „nekem ne mondják meg!” hozzáállása mindent elárasztott.

Birka. Még ezt mondják gyakran az oltásellenesek az oltakozókra – értsd, akik tekintettel vannak embertársaikra és a közösségre -, és az is rendszerint előjön, hogy ők már csak azért sem állnak be a sorba, mert ők nem legitimálják a rendszert.
(Ez a „rendszer” ez olyan, mint a mumus. Jól lehet rá haragudni. De senki nem tudna rámutatni, hogy voltaképp az mi, ki, és ha nem ő, akkor mi, és hogy legyen helyette.)

Nemrég láttam valami öntudatos fickó posztját arról, hogy ő bezzeg nem megy el szavazni, mert ő ezzel a cselekedetével „nem legitimálja a rendszert„. Azon töprengtem, hogy ha kiírnának népszavazást arról, hogy aki nem megy el szavazni, annak el kell venni a szavazati jogát, arra a szavazásra az ilyen vajon elmenne-e?