Furcsa kettősség. Annak fényében különösen, hogy az utóbbi időben elkezdett ugyan önmagáról hazafiként beszélni, meg hazafiságot emlegetni, ám ezt az előzmények ismeretében senki nem veszi komolyan. Nem is veheti, hiszen milyen hazafi az, aki belelövet a honfitársai által alkotott tömegbe, lovasrohamot vezényel ellenük és kardlapoztatja őket? Milyen hazafi az, aki tudta, hogy jön a vihar, a meteorológiai intézet piros riasztást adott ki, mégsem fújta le az augusztus 20-ikai tűzijátékot, öt ember halálát okozva ezzel, több százan pedig megsérültek. Majd utána a személyes felelőssége fel sem merült, egyszerűen a természetet okolta a katasztrófáért.

Gyurcsány a józan többség számára sokszorosan bebizonyította, hogy számára a magyarok sorsa egyáltalán nem fontos. Ahogy nem volt fontos a családjának sem. Elég csak felesége nagyapjának 56-os szörnyű gaztetteire gondolni. Apró Antal személyesen felügyelte Nagy Imre és mártírtársainak koncepciós perét s az Országgyűlésnek is ő jelentette kivégzésüket. Ez a kommunisták olvasatában a „nép jogos elégtételét” jelentette. Miféle népé? Ez a „nép” a hatalmat külső segítséggel megszerző kommunistákat jelentette, a diktatórikus, törpe kisebbséget. Valójában ez az embertelen, érdekvezérelt magatartás süt Gyurcsány minden mozdulatából. Ha ne adj’ Isten most jönnének az országba a kormány megdöntésére külföldi csapatok, akkor nem kellene sokáig keresni, kiből lehet az érdekeiket alázatosan kiszolgáló helytartót csinálni, mint Kádár, Apró Antal tette annak idején.

Gyurcsány csak azért penget – nagy ritkán – nemzetibb húrokat, hogy megpróbáljon a jobboldalról szavazókat elcsábítani a saját baloldali koalíciója mögé. Érzi ugyanis, hiába terelte össze a szélsőjobb és a szélsőbal pártjait a jövő évi választásra, nagy valószínűség szerint az kevés lesz még a sima győzelemhez is, nemhogy a kétharmadhoz.

De hát milyen ember az olyan, aki nem kéri ki magának, hogy róla úgy fognak beszélni a jövőben, hogy szemkilövető, hazug, részeges, tolvaj, anyagyilkos, mint a parlamentben mondta. „Minden elő fog itt jönni” – nyugtázta beletörődve, amivel kénytelen-kelletlen elismerte, hogy a barokkos túlzásként odabiggyesztett anyagyilkost leszámítva, a magáról elmondott állítások egytől-egyig igazak.

Ezek után felmerül a kérdés: miért büszkélkedik Gyurcsány azzal, hogy a Demokratikus Koalíció Magyarország legeurópaibb pártja? Csak nem azért, mert itthon már semmi nincs, amihez pozitív módon kapcsolódhatna a balos koalícióépítő munkája? Magyarországon ugyanis nincs semmi vonzó, amit politikai célként maga elé tudna tűzni, amivel lelkesíthetné és maga mögé állíthatná a nemcsak baloldali elköteleződésű embereket.

Fletó összes politikai tőkéjét, ha tetszik politikusi krédóját az Orbán elleni gyűlölködésből képes csak kikovácsolni, ami – ha belegondolunk – mindent alulmúló, siralmas teljesítmény. Szövetségeseinek politikai munkája nem kevésbé. Elég csak Jakab Péter, Fekete-Győr András, Szabó Tímea rosszindulattól csöpögő szélsőségesen ordenáré Orbánnal szembeni felszólalásait meghallgatni. Mintha egymással versengenének azért, hogy a sötétség kiáramoltatásában versenyezve elnyerjék Gyurcsány kegyeit. Az ő jóindulata nélkül, a maguk erejéből ugyanis soha nem jutnának be a következő parlamentbe, hogy meglegyen a napi parizerhez szükséges havi néhány milliócska.

Gyurcsánnyal az élen nem azért csinálják évek óta a fesztivált, hogy demokratikus úton legyőzzék a kormányt, hanem azért, hogy utasai lehessenek annak a kishajónak, amit biztosan nem borítanak fel a nagyhajó hullámai. A magyarok ugyanis szabadság- és demokrácia-pártiak. Azért adnak utat a nagyhajónak, mert az nekik ezt garantálja.

És itt van a kutya elásva. Gyurcsány ugyanis tisztában van vele, hogy a győzelméhez nem elegendő a belső támogatottsága. Nekik a sikerhez külső erőkre van szükségük, akik megkísérelhetik elérni – többször megpróbálták már –, hogy alaptalan, mondvacsinált indokokkal – jogállamiságdeficit – Magyarország például ne juthasson hozzá az uniós pénzekhez, rossz színben feltüntetve Orbán Viktort, ami esetleg szembe fordíthatná az embereket vele.

Gusztustalan próbálkozás, mert ha esetleg tényleg nem kapná meg hazánk a neki szerződés szerint járó uniós forrásokat, akkor azzal Gyurcsány nem a kormánnyal tolna ki, hanem a magyarokkal, akikre Orbán fordítani tudja ezeket az összegeket.

Az európaiság emlegetésében pedig megint csak az átverés a legszörnyűbb elem. Hiszen a nyugati típusú jobb élet után vágyakozó magyarok érzéseit hívja segítségül, osztrák-német jövedelmeket, osztrák-német életszínvonalat vizionáltatva. Miközben az Európai Egyesült Államok hangos igenlése ennek éppen az ellenkezőjét jelenti. Hiszen megszűnne általa a nemzetállami önállóságunk, a döntéseket – a fejünk felett – Brüsszelben hoznák. A rezsiköltségek az egekbe emelkednének, az adószint dettó, családpolitika a Holdban, a földjeinket, a nemzeti vagyonunkat ismét úgy kiprivatizálnák, hogy a lábuk se érné a földet. Ez az egész európázás a magyarok újbóli kegyetlen és pofátlan becsapását jelentené. Nem tankokkal, hanem a nemzetek feletti föderalista Unióval tennének bennünket tönkre.

S a hatalom megint annak a piciny kisebbségnek a kezébe kerülne, amely ötvenhat után nem a függetlenséget, hanem a szuronyokkal védett szovjet bolsevizmust választotta s oktrojálta a nép nyakába.

A balra tolódó Európai Unió nyomulása Gyurcsányék hatalomba kerülése nélkül is komoly fenyegetés az országra nézve.

Ezért kell komolyan venni, ha Gyurcsányék az orrunk előtt húzogatják Európa „mézes” madzagját.

Méreg van rajta, nem méz.