Mert, mint tudjuk, fel kéne ébredni.
Sőt, fel kéne ébredni végre!
Mert mi tudjuk az igazságot, ellentétben velük, akik meg nem tudják. Ha ők tudnák, akkor ugyanazt mondanák, mint mi. De amíg nem azt mondják, addig még nem ébredtek fel. Addig ők csak birkák.
Birka az, aki másként gondolkodik, mint mi. És felébredt az, aki a mi nézetünket hangoztatja, bár ez kissé kontraproduktív, lévén, ha mindenki ugyanazt mondaná, mint mi, akkor csökkenne a lázadásból fakadó dicsőségérzet, és kevesebb öröm lenne kijelenteni, hogy ők márpedig birkák – ellentétben velünk –, és ébredjenek végre fel!

Korunkban mindenfajta másság, idegenség és torzultság elfogadásáról szónokolnak mindenütt, s egyes idealisták fennhangon hirdetik, hogy lehetséges kultúrákat és emberfajokat egymás nyakára zúdítani, miközben a legtöbb ember azt sem képes elviselni, ha valaki szűkszavú vagy körülményesen fejezi ki magát, idegesítően nevet, hangosan veszi a levegőt, vagy esetleg túl közel áll hozzá a villamoson.
(Utóbbitól mondjuk én is frászt kapok, de hát én sosem állítottam magamról, hogy toleráns ember lennék.)

Szóval az emberek.
Vannak az életben nehéz feladatok. Amelyekre azt mondják: „Nem könnyű.” Ezek közé tartozik a világbéke, az örökmozgó, vagy a dimenzióugrás kivitelezése. Ám létezik olyan, ami lehetetlen. Ami meghaladja az emberiség erejét. Megértetni a BKV-n utazó átlagemberrel, hogy ha nyáron működik a légkondi, nem szabad kinyitni az ablakot...
Úgyhogy épp ideje lenne végre már felébredni!

Nézem a képeket a nyitás napján bulizó és összetömörült „fiatalokról” – ez a kifejezés annyira kínos, magamtól le nem írnám soha –, meg az alatta lévő háborgásokat is.
Nem értem az embereket.
Mégis mit vártak?
És nem értem a „mert a fiatalságé a jövő, és mi mások leszünk”, illetve „a mai, modern fiatalság ilyen és olyan” felbuzdulásokat sem.
Ha a fiatalság bármit meg tudna változtatni, már megtette volna. Ha a fiatalság önmagában érték lenne, már megmutatta volna. A kettővel korábbi fiatalság meg a tizenkettővel korábbi.
Változott bármi is? Nem.
Még a hiú remények és a megvető hőbörgés is maradt ugyanaz.

Szóval az ébredés.
Tegnap utaztam hazafelé a buszon, s mögöttem két fiatalember ült. Olvasmányélményeiket vitatták meg, s az újszülöttek lelkesedésével haraptak bele a társadalom örök problémáiba.
„Tömeg”. Ezt a szót igen gyakran alkalmazták, s mindig a felsőbbrendűségüket kifejező stílusban. Mi vagyunk mi, s „ők” a tömeg...
Mivel gyakran vágtak egymás szavába, és túl sok idegen szót használtak, egy idő után eluntam, s elkalandozott a figyelmem, majd felfigyeltem a csöndre, s láttam, hogy leszállnak.
Egy darabig néztem távolodó hátukat, heves gesztikulálásukat, majd egyre kisebbek lettek, és beleolvadtak a tömegbe...