Az előző járat minden bizonnyal rég elindulhatott, mert az utasok szinte egymás lábát taposva igyekeztek a csukott ajtó közelébe férkőzni. Mindez felesleges erőfeszítésnek tűnt, a jármű tudniillik magányosan, elhagyatottan állt a megállót jelző tábla árnyékában, mint holmi ottfelejtett zakó egy kültelki kávéház ruhatárában.

Hosszú idő elteltével végre előkerült a vezető.

Alacsony volt, kétoldalt szinte derékszögben álltak el fülei, s a fogai holmi túlméretezett rágcsálóra emlékeztető módon ugrottak vértelen ajkai elé. Rossz volt ránézni. Lassan, ráérősen felkászálódott a vezetői székbe, majd komótosan helyet foglalt. Mi ott lent kissé fellélegeztünk, s vártuk, hogy majd végre kinyitja az ajtót.
De semmi ilyesmi nem történt.
Az emberke csak ült ott fenn a helyén, s olykor pislogott a szemeivel.

Az utasok egy idő után megelégelték a dolgot.
- Mondja, direkt nem nyitja ki az ajtót? – szólt fel egy úr ingerülten. – Azt élvezi, hogy mi itt lent mind bőrig ázunk?
A kis ember idegesen fészkelődött egyet, majd az alábbi meglepő kijelentést tette:
- Igen!

A várakozó utasok döbbenten néztek egymásra, de mielőtt még bárki is szólhatott volna, az imént említett alak a következőket mondta, némiképp agresszív tónusban.

- Tudják milyen az, amikor mindig maguknak jut az ételből a legkisebb adag? Amikor csak a maradékot kapják? Mert a drága jó édes anyukájuk jobban szereti a másik gyermekét? Ugye, nem tudják? Nos, hát higgyék el nekem, én aztán tudom!
Miután ezt közölte, egy időre visszavonult a közéletből. Keresztbe fonta két karját, mint holmi győztes hadvezér, s gőgös arccal maga elé nézve tovább ült a helyén.

Az eső mindeközben erőre kapott. Azt is mondhatnánk belejött a dologba. Mint az emberke a gőgös maga elé nézésbe, meg az ajtó ki nem nyitásába. Az elégedetlenség viszont ezzel egyenes arányban növekedett. Szitkok röpködtek a levegőben. Öklök és esernyők emelkedtek fenyegetően a magasba.
Ő mindezt nem vette különösebben zokon, mindössze annyi történt, hogy kissé lejjebb csúszott ültében, úgy, hogy már csak az orra hegye, s az afölötti keskeny csík volt arcából látható, s miután a műszerfalat mintegy fedezékül használva biztonságban érezte magát, kényelmesen elhelyezkedett. Úgy viselkedett, mint egy várúr, aki tartós ostromra rendezkedik be.

- El tudják maguk azt képzelni milyen érzés, amikor valakit Görénynek hívnak nyolc hosszú éven át? – fakadt ki pár perc szünet után.
- Mindig erős izzadságszagom volt – folytatta siránkozva -, és hogy ezt rajtam kívül mások is érzik, ezzel a ténnyel akkor szembesültem először, mikor fülembe jutott, hogy Görénynek neveznek a hátam mögött. Ez a név aztán még a munkahelyemre is elkísért. Évekkel később láttam meg egy volt osztálytársam fényképalbumát, ahol is a harmadikos osztálykirándulásról készült egyik felvételen oldalról látszom, és a hónom tájéka felől vastag, kék színű filccel rajzolt vonalak futnak szét sugarasan, s az alábbi rövid kitétel van odapingálva: „Bűz”.

Az utasokat nem hatotta meg ez a panaszáradat. Sőt! Egyesek nem várták be a műsor végét, hanem azt félbeszakítva, döngetni kezdték öklükkel a jármű oldalát.
Az emberke feljebb tekerte kétoldalt az ablakot, akkurátusan elhúzogatta a parányi fülkében a függönyöket, majd folytatta az előadást. A hangja így észrevehetően elvékonyodott, s most furcsán távolinak tűnt az általa felvezetett panaszáradat. Mint amikor valaki egy folyó túlsó partjáról vág egy másik ember fejéhez sértéseket.

- Egyszer randevúra hívott a szomszéd lány, de valójában el se jött, hanem a sarokról röhögött a barátnőjével, s pár lépéssel mögöttük állt a fél osztály, és mind ujjal mutogattak rám. Ott a görény! – mondogatták. – Én meg nem tudtam hová rejtsem hirtelen a kezemben lévő virágcsokrot, amit az utolsó fillérjeimből vásároltam.
Az emberke ezt követően egy darabig a gondolataiba merült.
- A mostohaapám ráadásul naponta vert! – toldotta meg némi töprengés után. – Szíjjal. S jut eszembe, tízéves koromig ágyba vizeltem!
Miután mindezekkel kiegészítette az eddig kialakult összképet, ismét hallgatásba burkolózott.

Néhány erős testalkatú férfi ekkor összefogott, s megpróbálták a szerelvényt felborítani. Eredménytelenül.

- Tudják maguk milyen érzés az, ha valakit folyton kinevetnek a lányok?
A kis ember szinte már visított. Hangja bántó volt és éles. Ki se nézett volna belőle senki ennyi energiát. – Mert én aztán tudom! Engem kérem, a lányok mindig csak kinevettek!

A jelenség úgy látszik nem volt ismeretlen a férfi utasok egy része előtt, mert megjelentek az első együttérző hangok. Egy középkorú, enyhén pocakos úriember megpróbálta menteni a helyzetet, s lábujjhegyre állva megkocogtatta ernyőjével a jármű ablakát.

- Nézze uram. Az én másodunokabátyám példának okáért fél a kutyáktól, s csődöt mondott a nászéjszakáján. Pedig az se fest sokkal különbül, mint maga.
A vezető erre abbahagyta a sivalkodást, s félszeg mosollyal előbújt a műszerfal takarásából. Óvatosan letekerte az ablakot, s kidugta rajta a fejét.

- Ezt maga most csak azért mondja, hogy megvigasztaljon! – szólt hunyorogva. – A maga másodunokabátyja biztos nem is olyan csúnya, mint én.
A pocakos úriember azonban hajthatatlannak bizonyult. Kihúzta magát, majd sértett méltósággal folytatta az eszmecserét. Egész lényéből sugárzott a méltatlankodás.

- De igen – bólintott. – Az én másodunokabátyám éppen olyan visszataszító, mint maga. Ráadásul a jobb füle is pont ilyen csálé. Higgye el, rossz ránézni. Bár azt el kell ismerni – próbálta precíz tárgyilagossággal kezelni a jelenséget a pocakos úriember -, az én másodunokabátyám nem ennyire kopasz. Igen, ott oldalt egy kicsit több a haja. De attól még – biccentett bátorítóan -, higgye el, baromi rondán fest. A feleségén kívül soha nem volt dolga nővel.

Az alant várakozó utasok érdekesnek találhatták a fejleményeket, mert többen is bekapcsolódtak a beszélgetésbe. Hol innen, hol onnan röppentek fel a témához kapcsolódó észrevételek.

- A vejem ismert egy illetőt – szólt egy cingár anyagbeszerző -, akinek olyan vastag szemüvege volt, hogy amikor poénból megmérték a fizikaszertárban, három darab tojást kellett a mérleg serpenyőjébe tenni, hogy a két oldal egyensúlyban legyen. Szódásüvegnek becézték – tette hozzá némiképp fölöslegesen.
- S az illető ennek ellenére ma is jól elvan. Úgyhogy – bújt ki belőle egy kissé az önérdek – igazán kinyithatná azt az ajtót, s indulhatnánk! Hatra mozijegyem van!

Termetes asszonyság lépett közelebb. Kezében szatyor.

- A mi házunkban lakik egy nő, valami Emma, akinek tavaly megszökött a férje a nászéjszakáról, s csak egy képeslapot küldött később, amin mindössze ennyi állt: „Csak a pénzedre pályáztam, de az se tudta ellensúlyozni az ocsmány ábrázatod. Képtelen voltam rászánni magam, hogy megcsókoljalak. Aladár.„ – Ehhez képest maga még egy szerencsés ember.

- Azt hiszi, hogy ha mi itt bőrig ázunk, meg mindenki elkésik, attól kinő a haja? – Kapcsolódott a beszélgetésbe egy jóságos arcú, agg humanista, aki előző nap éjfélig égette otthonában a lámpást, és csillogó szemmel lapozgatta Jean Jacques Rousseau művét, s bár őróla is csendben folydogált az esővíz, most mégis szerette volna megölelni az emberiséget.

- Azt hiszi, ha ez a sok kedves ember itt mind tüdőgyulladást kap – mutatott körbe a türelmetlenségtől félőrült utasokon -, attól majd kitörlődnek agyából a kínos gyermekkori megaláztatások? Akkor meg nem történtté válik, hogy nem volt eddigi életében egyetlen boldog pillanat? Hogy soha nem ért el semmit? Hogy ahol csak megjelent, mindenki magán röhögött?

Az agg humanista hanghordozása olyan segítőkész volt, hogy körülötte többeknek is idegesen megrándult az arca, s egy nyugállományú katonatiszt görcsös mozdulattal a derékszíjához kapott, mintha nem létező kardját akarná előrántani. – Ugyan barátom – nézett fel szeretettel a Rousseau-t olvasó úriember -, hallgasson csak rám.

Ám mindez csak olaj volt a tűzre.

- Nem érdekel! – sikoltott fel az emberke, s májfoltos ökleivel ütlegelni kezdte a fülke ablakát. – Nem nyitom ki! Ázzanak csak bőrig! Mind! Egytől-egyig! Én kérem éveken át fogszabályzót hordtam, és olyan visszataszítón néztem ki, hogy az anyám felsikoltott, amikor hazaértem a rendelőből. Harmincéves koromig nem mertem nevetni társaságban, és később, amikor már rég leszedték rólam, még akkor is mindenki aziránt érdeklődött, hogy miért teszem a tenyerem egyfolytában a szám elé, ha beszélek valakivel.

Valaki értesíthette a hatóságokat, mert a sarkon rendőrautó fordult be hangos szirénázással. Kiszállt egy rendőr, odasétált a zsibongó tömeghez, egy darabig szemlélődött, majd ráérősen visszaballagott. Ezt követően a társa is kiszállt, elmélyülten szöszmötölnek valamivel, majd az előbbi rendőr egy hangosbeszélőt vett elő, s szájához illesztette.

- Halló! Vezető úr! – hallatszott a recsegő hang. – A kapitány úr azt üzeni, hogy noha csak pár évvel lehet idősebb, mint ön, de már most egy haja szála sincs, teljesen kopasz, és megkért, külön hangsúlyozzam ki azt a tényt, miszerint akkora balfácán, hogy mindig ő viszi le otthon a szemetet, a szőnyeget is ő porolja, egyszóval kiköpött papucsférj. A teljes baráti köre rajta röhög a háta mögött.
Úgyhogy, ezennel felszólítom, haladéktalanul nyissa ki az ajtót, és induljon végre!

Ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, nem várom be az események végkifejletét, s elindultam gyalog.
Úgy hallom, az illetőt később elbocsátották, s most holmi kültelki raktárban szerzett magának állást. Ott ül a sűrű félhomályban, és kezdőbetűk szerint szortírozza a poros aktákat. Ha jól sejtem, jelen pillanatban épp abban leli örömét, hogy direkt a K-betűhöz teszi az S-betűs aktákat, s míg fuldoklik a felszálló portól, két köhögés meg egy krákogás közt elégedetten motyog magában, s kéjesen csikorgatja hozzá a fogát.