Ma, 90. születésnapján főhajtással tisztelgek Mihail Szergejevics Gorbacsov, a 20. századi történelem világviszonylatban is talán legjelentősebb alakja előtt. Hálával és csodálattal tekintek az életművére, amely nélkül a világ ma más lenne. Bátorságával és merész víziójával jobbá tette a világot, hiszen több száz millió ember számára lehetővé vált, hogy saját felelősséggel és önállóan döntve, családjaikkal együtt szabadságban élhessenek. Mihail Gorbacsov döntő mértékben hozzájárult a hidegháború befejezéséhez, a vasfüggöny megszűnéséhez és a berlini fal leomlásához, és ezzel együtt a német újraegyesítéshez.

Távlatos víziója volt a reformokról és a szabadságról. A nevével fémjelzett glasznoszty reformfolyamatnak az volt a célja, hogy a szólás- és sajtószabadság megteremtésével a politika átláthatóbb legyen, és ezáltal elérhetővé váljon az emberek számára a nagyobb szabadság. A peresztrojka fő célkitűzése a kommunista diktatúra és a sztálinizmus demokratikus jogállammá történő átalakítása volt, mégpedig szabad választások útján, az államhatalmi ágak szétválasztásával. Ezek a reformok hozták el a szabadságot, a gazdasági fellendülést és a stabilitást az orosz emberek számára és egyúttal Kelet-Közép-Európa országainak is.

Ő maga így vallott erről néhány évvel ezelőtt egy moszkvai látogatásom alkalmával a „Szabadságvágy” című készülő könyvem kapcsán és a „Szabadság szárnyain” néven futó koncertturnénk során: „Mindezen népeknek szívből kívánok sok sikert ezen a nehéz úton, jó eredményeket a további fejlődéshez, sokrétű kibontakozási lehetőséget és széles körű demokráciát. Biztos vagyok benne, hogy ebben a globalizált világban olyan helyzetben leszünk, hogy felépíthessük az államok közösségét, amelynek tartópillérei a tisztességes, jószomszédi viszony, a béke, a demokrácia iránti vágy és a másik fél szabadságának kölcsönös tisztelete.” Célja egy olyan közös Európai Ház volt, amelyben Oroszországnak is jut „egy beköltözhető lakás”. E folyamat valójában egy új történelmi korszak kezdete volt, egy felszabadító erejű újrakezdés, egyúttal egy olyan jelzés is, amely Európában visszafordíthatatlan folyamatokat indított el.

Kelet-Közép-Európa népeinek szabadságvágya elemi erővel tört felszínre, és a felismerés, hogy a nagy testvér és a Vörös Hadsereg visszafogottságot tanúsít, bátorítólag hatott a térség országaira. Született budapestiként természetesen büszke vagyok arra, hogy a magyarok voltak azok, akik 1989-ben lebontották a borzalmas vasfüggönyt, és ezzel kiütötték az első téglát a berlini falból. Minden bizonnyal a glasznoszty és a peresztrojka szakítópróbája volt az a koncert, amelyet Udo Lindenberg Soulmates-zenésztársunk adott 1988-ban Budapesten „az igazi rajongóinak”. Ezen természetesen azt a sok NDK-állampolgárt értette, akinek lehetősége nyílt, hogy Magyarországra utazhasson. Sokan közülük a balatoni nyaralásról már nem kívántak visszatérni az NDK-ba. Amikor Magyarország 1989-ben megnyitotta határait, és több tízezer, a budapesti parkokban és az NSZK nagykövetségének kertjében sátorozó NDK-menekült szabadon kiutazhatott Nyugatra, már nem volt megállás.

Németként nagyon hálás vagyok azért a csodálatos történelmi pillanatért, amikor 1989-ben a berlini fal erőszakmentesen leomlott, és mindaz újra összenőtt, ami mindig is összetartozott.

Nemzedékének egyetlen tagja sem változtatta meg annyira a világot, mint Mihail Szergejevics Gorbacsov, és különösen mi, németek senkinek sem tartozunk több „köszönettel”, mint neki. Amikor most, 90. születésnapján Gorbacsovra gondolunk, egyúttal a nagyszerű feleségére, Raisza Maximovnára is emlékezünk, aki mindig mellette állt, és aki minden lépésében segítette. Nélküle ugyanis ez a változás nem következett volna be. Hálás vagyok a sorsnak, hogy zenészként a munkámnak köszönhetően megismerhettem, és az évek során számtalan beszélgetést és kölcsönös látogatást magunk mögött tudva ma barátjának nevez.

Így például az „50 év rockzene” című televíziós show-műsor keretében Soulmates-zenésztársaim társaságában találkoztunk vele a színfalak mögött, és a backstage-beszélgetések során Gorbacsov elmondta, milyen veszélyesek voltunk pont mi, progresszív szellemiségű jazz-rock zenészek a kommunista rendszerre. A nyugati tévéadások vétele lehetetlen volt, de még a rádióadásokat is zavarták. Így aztán a legnagyobb veszélyforrást a „progresszív rockzene” – kommunista szakzsargonban így emlegették ezt a zenei stílust – jelentette a rendszerre. A rock és a jazz volt az egyetemi diákság zenei nyelve – a szabadság zenéje.

A rockzenének épp az adja a tulajdonképpeni létjogosultságát, ha társadalompolitikai üzenetet fogalmazhat meg, és ha egy jobb, a mi szemszögünkből nézve mindenképpen toleránsabb világért száll síkra. Nagy példaképként épp Mihail Gorbacsovnak köszönhetően érzek sugalmazást és ösztönzést, hogy továbbra is kiálljak másokért, az összetartozás erősítéséért és a szétszakítottság megszüntetéséért, hidakat építve mindenütt, ahol repedések keletkeztek, és keletkeznek a jövőben is.

Mihail Gorbacsovnak a közös Európai Házról dédelgetett vízióját ezentúl már mindig a szívemben hordozom, és azt kívánom, bárcsak minden ember magáévá tehetné bölcs gondolatait. De vajon mivé lett ez a mindenki számára elképzelt közös Európai Ház gondolata? Semmiképpen sem rombolhatjuk le az életművét! Épp most, a 90. születésnapján kell újjáélesztenünk a vízióját, újra kell fogalmaznunk, újra kell gondolnunk az elképzelését. Az én nemzedékem ebben kudarcot vallott. Elmulasztottuk, hogy a békés forradalomnak, a berlini fal leomlásának és az újraegyesítésnek az euforikus hangulatát kihasználva úgy állítsuk át a váltókat, hogy unokáink és az utánunk következő nemzedékek számára biztosítsuk a kiszámítható és élhető jövő építését.

Nekünk, művészeknek az a dolgunk, hogy felrázzuk az embereket a tespedtségből, és hogy társadalmi kérdésekben tüske legyünk a köröm alatt. A Living in the Gap című lemezünkön a Soulmates együttesünkkel azokra a kihívásokra és visszásságokra reflektálunk, amelyek a szédítő gyorsasággal zajló paradigmaváltást megtapasztaló világunkban megoldásra várnak.

Környezetünk, az élővilág elpusztításának, természeti erőforrásaink felélésének folyamata feltartóztathatatlannak tűnik, a szegények és a gazdagok közötti olló egyre képtelenebb méreteket ölt. Mohóság, gyűlölet és egoizmus osztja meg a német társadalmat, csakúgy, mint Európa és a világ más országainak társadalmait. Napjainkban különösen nagy az elvárás velünk, művészekkel szemben, hogy erősítsük társadalmunkban az összetartást, és szembeszálljunk minden megosztó kísérlettel, mindamellett azt is megfogalmazzuk, mit tudunk tenni egy jobb világ létrejöttéért.

Most lehetőségünk nyílik a társadalompolitikai modellünk javító szándékú kiigazítására azzal a célkitűzéssel, hogy újra az emberek kerüljenek a középpontba, és hogy a másokra való odafigyelés fontosabb legyen a közönynél, az emberségesség a mohóságnál. A mostani online koncertünkön a világ valamennyi tájáról bejelentkező és egy „digitális színpadon” fellépő Soulmates-zenésztársunkkal ezért emeljük fel a hangunkat. Mert hiszen: A zene a legnagyobb egyesítő erő – határokon, óceánokon és szakadékokon átívelő hidat képezve!

Tegyünk róla, hogy eltűnjenek a törésvonalak, építsünk hidakat, és tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy erősödjön az Észak és a Dél, a Kelet és a Nyugat közötti összetartás. Mindnyájan európaiak, afrikaiak, amerikaiak, ázsiaiak és ausztráliaiak vagyunk!

Vagy ahogy Mihail Szergejevics Gorbacsov 2017-ben a „Térjetek észhez – soha többé háborút” kezdetű felhívásában fogalmaz: „Minden tiszteletem és nagyrabecsülésem mellett, amellyel elismerem a nemzeti érdekeket, a nemzeti különlegességeket és nemzeti kultúrákat, boldog lennék, ha mindnyájunk számára, az egyre inkább globalizálódó világunkban élő minden egyes ember számára egyvalami tudatossá válna: mindannyian EGY bolygón élünk! EGY emberiség vagyunk!

Ezért tehát ma főhajtással, hálával és csodálattal gratulálunk ennek az egyedülálló ünnepeltnek a 90. születésnapja alkalmából. Unokáink és az utánuk következő nemzedékek nevében is mondjuk: „Thank you, Gorbi!”