Feszegetik mostanában, hogy történelmi tárgyú filmeket kéne letenni az asztalra.

Én ezt támogatom!

S mivel a véleményemet nem kérték ki ezzel kapcsolatban, hát elmondom magamtól.

Mi is a történelmi film? Nem oly egyszerű a válasz, mint hinnénk. A legegyszerűbb persze keresni egy híres alakot, s filmre vinni.

Én nem így csinálnám.

Minél nagyobb a hős, annál nagyobb az elvárás. Attila, Hunyadi, Rákóczi – hatalmas nevek, túl nagy nevek, túl kockázatos nevek, jaj, mi lesz, ha nem lesz hatalmas a végeredmény? Az ember hajlamos beleesni a hibába, hogy ezer soros verset ír Mohácsi vészről, meg olyan festményt pingál, miken halomban állnak a legyőzöttek hullái, abban bízva, hogy ha monumentális a produkció, monumentális lesz maga a mű is.

Én épp ezért – mint mondám – máshonnan keríteném. Kis alakot állítanék a középpontba, s rajta keresztül ábrázolnám a kort. Minél esendőbb, minél különösebb, minél kacskaringósabb egy élet, annál inkább filmre való.

A Mandalorian is azért volt jó, mert nem közismert hősök dicső tetteit mutatta.

Attila vagy Kinizsi Pál? Én nem oda nyúlnék.

Ellenben ott van a Nagy Ignác! Én vele kezdeném!

Nagy Ignác nem volt „nagy” író, de roppant érdekes. Ő is, munkássága is, meg kora is. A reformkor szülötte, átmeneti világ gyermeke, de átmeneti ő maga is.

Ilyen névvel, hogy Nagy, önmagát németnek vallotta. Felmenői a Festetics grófok birtokain éltek, apja tiszttartó az uradalomban, s körülötte mindenki németül beszélt. Ő maga is németül beszélt az apjával, meg minden ismerősével.

Micsoda beteg kor, hogy a magyar arisztokrácia világában németül beszélnek és éreznek. Hja, kérem, ha egy nemzet elitje egy idegen főváros fényében kénytelen sütkérezni, ha idegen központ felől várja az ukázt, ne csodálkozzunk, ha annak nyelvét beszéli, s félig idegenné válik maga is. Sokan nem értik, hogy 1918-ban, a nagy háború végén miért viselkedett oly gyámoltalanul vezető rétegünk.

Pedig egyszerű.

Négyszáz évig figyeltek egy központra, s az a központ hirtelen megszűnt. Ha az oroszlánt ketrecben nevelik, s hirtelen a ketrec rácsai leomlanak, egy ideig tétován hunyorog, s nem tudja, merre helyezze lépteit.

Nagy Ignác németül beszél, németül érez, de felkerül Pestre, és bekerül a szellemi életbe. Mi váltja ki nála a visszamagyarosodást? Ideológia? Jelszavak? Fenéket. A kultúra.

Beleszeret Kisfaludy Károly költészetébe, és az elragadja. Később még beleszeret valakibe. Beleszeret egy leányba, aki lelkesedik a magyar irodalomért, és viszontszereti az írónak induló jogászt. Halmy Kornélia szerelme betölti Nagy Ignác egész nem hosszú életét. Ábrándképe, majd múzsája, és később felesége. Világéletében Nellynek akar imponálni, érte jó tanuló az egyetemen, őérte akar híres ember lenni. Őérte lesz magyar író.

Megsemmisíti gyengécske német nyelven írt verseit, s megtalálja a saját hangját. Kiváló humorista, kiváló népszínműíró, de az első mai értelemben vett riporter vagy újságíró is. Amerre jár, figyeli az emberi fonákságokat, és megörökíti életképekben.

A politika nem érdekli. Széchenyi fontolva haladása áll legközelebb hozzá, s van valami különös paradoxon abban a tényben, hogy a magyar politikai vígjátéknak egy olyan humorista a megteremtője, aki magát politikán felülálló embernek tartja. Egyszerre veszi célba és találja el a maradiakat is, a haladókat is. Így igazság szerint mindenkinek tetszik, s mindenki az ellentáboron való gúnyolódáson szórakozik. A Hősökben gúnyolódik a nemességen, de az Egyesüljünk! c. vígjátékában a haladó eszméket gúnyolja ki.

Mivel magát politika felett állónak vallja, a szabadságharchoz is kissé értetlenül áll. Csak annyit nyugtáz, hogy emberek halnak meg, és összedőlnek a házak. Amikor Windischgrätz bevonul Pestre, és a kormány elmenekül, Nagy Ignác marad. Nem áll a császár mellé, de a forradalom is idegen neki.

Mivel nem kompromittálja magát, a bukás után „megbízható” embernek számít, így engedélyt kap egy magyar szépirodalmi folyóirat indítására – ez lesz a Hölgyfutár -, amelyben azonnal helyt ad az üldözött magyar íróknak, akiknek nagy része egy ideig álnéven kénytelen írni. Jókai is itt kezdheti újra (egyelőre álnéven).

Ezt szerkeszti a halálos ágyán is. Nem volt negyvenöt éves, amikor meghalt.

Szóval itt ez a tipikusan magyar nevű, magát németnek valló, polgárként élő, és gondolkodó elszegényedett nemes, aki magyarrá válik a magyar költészet, és egy nemzeti érzelmű kékharisnya kedvéért, majd lesz az egyik legelső vígjátékírónk.

Egyik első szatíra, és hírlapírónk, miközben nem érdekelte a politika, reakciósnak polgár volt, forradalmárnak reakciós, humorista, miközben nevetni soha nem látta senki.

Jókai így ír róla:

„Amióta én ismerem, soha még csak mosolyogni sem láttam. Mindig ugyanazon szomorú arccal lehetett őt látni íróasztala előtt, és sehol másutt, mint íróasztala előtt. Látta-e őt valaha mulatni valaki? Táncvigalmakban, víg társaságokban? Régen lehetett az, nagyon régen. Mindig neje karján lehetett őt látni, ki elvezette őt a színházig, Garay lakáig; mert e két kedvenc helye volt a jó öregnek, s ha összejött a két beteg sorvadozó költő, fellelkesültek talán egymás lelkének lángjától, s beszéltek a jövőről s gondolták magukban, melyikük fog elébb elmenni?

Garay ment el elébb. Tudni lehetett már évek óta, hogy haldoklik, mégis megdöbbentő volt halálának híre. Nagy Ignác előtt el akarta azt titkolni családja. Szegények, nem gondoltak rá, hogy a hírlapokból úgyis meg fogja azt tudni. Ez nagyon leverően hatott rá. Már akkor hat hónap óta nem volt kinn a házból. Garay elment az ősz hulló leveleivel, Nagy Ignác érzé talán, hogy az ő jelszava a tavasz fakadó bimbói? (…) ki is ment nemsokára, a meleg tavasz virágai közé – a sírba.”

Mondom, nem rossz téma a Kinizsi Pál, de ott a Nagy Ignác.

Én vele kezdeném.