De hát a világ is változik. Miért pont a feminizmus ne változna?

Elmondom, hogy milyen egy igazi feminista. Aki nem ilyen, az nem halad a korral. Aki nem ilyen, az egy álfeminista. Az csak egy konvenciókat követő, szervilis és irányított nyárspolgár.

Csinos hölgyismerősömmel találkoztam a minap. Míg beszélgettünk, néha durcásan a sarkára állt. Panaszkodott. Hangjából csak úgy sütött a sértett önérzet meg a méltatlankodás:

– Elegem van ebből az örökös megkülönböztetésből. Ebből a másodrendű szerepből. Ebből a kirekesztésből. A szegregációból. A címkézésből. Abból, hogy folyton csak kiküldenek a konyhába! Azt hiszi, hogy leszámoltunk a régi és bigott skatulyákkal? A merev korlátokkal? A társadalom ezeréves elvárásaival? Fenéket! Még mindig él korunkban az előítélet. Megmondom, tisztelt uram, hogy mire gondolok. Figyeljen, és jegyezze fel. Akár még meg is írhatja.

Bólintottam, hogy figyelek.

– Korunkban egy nő csakis védheti a migránsokat. Csakis megértő lehet velük. Mert ha valami rondát mond róluk, akkor húszan esnek neki, hogy „nő létedre hogy lehetsz ilyen érzéketlen?”

– Ugye, hogy igazam van? – néz a szemem közé.

Szégyenkezve lesütöm a szemem, s csak hallgatok.

Ő meg folytatja a háborgást.

– Ha egy férfi mond valamit, csak annyit kap, hogy rasszista. És ezzel le is van tudva. De egy nőnek a női mivoltát is megkérdőjelezik. Hol itt az egyenjogúság, tisztelt uram? Követelem a jogot, hogy lehessek xenofób, utálhassam a migránsokat, s ezért ne vonják kétségbe a nőiességemet.

– Ha azt írom egy netes fórumon, hogy én elrendelném a határon a tűzparancsot, már feltételezik, hogy nem festem ki a körmöm. Ha kijelentem egy társaságban, hogy az olaszok helyében a bűnözőkkel és illegális beáramlókkal teli hajókat simán elsüllyeszteném, hát úgy néznek rám, mintha ezer éve nem szőrtelenítettem volna, tízéves divat szerint öltözködnék, és nem tudnám a legfinomabb sütik receptjét. Azért, mert betiltanám az LMBTQ-propagandát, és a terjesztőire jó huszonötöt veretnék, már feltételezik, hogy nem vagyok igazi nő, nem szeretek plázázni és fél napot turkálni az akciós áruk közt.

– Pedig én igazi nő vagyok! – sikkant fel csinos hölgyismerősöm, s a szeme szikrázik.

Kis, formás kezében megzörrennek a rúzsokkal, harisnyákkal és H&M-kuponokkal teli szatyrai.

– Egy munkatársammal jöttem hazafelé a minap – folytatja beszámolóját felhevülten –, s megakadt a szemem egy plakáton, mely valami nemi elferdülés elfogadását reklámozta. „Fúj!”, horkantam fel, amint megpillantottam. „Ez a cipő ott a plakáton borzalmas!” Munkatársam döbbenten nézett rám. „Magácska nem szereti a piros magas sarkú cipőt? Pedig azt hittem, híve a csinos ruháknak”, kérdezte. „Szeretem!”, fakadtam ki ingerülten. „De nem egy férfin. Olyan cipőből van nekem három is, de visszataszító, ha egy szőrös lábú férfi veszi fel. A feminizmus valaha arról szólt, tisztelt uram, hogy nekünk is lehetnek jogaink. Mi azt akartuk, azért harcoltunk, hogy ami a férfiaké, az lehessen a miénk is. Nem azt, hogy ami eddig a miénk volt, azt most odaadjuk!” Kollégámon láttam, hogy megdöbben, mintha bármi durvát, bármi nőietlent mondtam volna. „Ebből elegem van! Kikérem magamnak ezt a megkülönböztető bánásmódot!”, háborgott.

– Követelem a jogot, hogy lehessek idegengyűlölő, és közben megoszthassak rózsaszín plüssmackókról készült képeket a Facebookon – folytatta. – A férjemnek bezzeg nem vonják kétségbe, hogy ért a focihoz, vagy hogy meg tudja szerelni a konnektort. Lenácizzák, azt annyi. Na, bumm! És akkor mi van? De ettől még a férfiassága csorbítatlan marad! Legfeljebb nem kap a munkatársaitól Telex- meg 444-linkeket, de ugyanúgy elhívják sörözni, meg tanácsot kérnek tőle valami hülye autóval kapcsolatban. Ezen kéne változtatni! Mi nők, mi mai feministák tiltakozunk a megkülönböztetés ellen. Ezt írja meg, ha meri!

Megígértem neki, hogy megírom.