„Soha ne mondd, hogy soha” – tartja az örök érvényű fordulat, melyet viszont sokan sohasem tartanak be. Nem tartották be például a posztkommunista és liberális pártok, de a Jobbik sem az elmúlt években, hiszen oly sokszor határolódtak el vice versa – és akkor még finoman fogalmaztunk –, hogy aztán mára egymás kölcsönös és szeretetteljes ölelésébe érkezzenek meg. Persze ahogy egykoron Pelikán József sem sejthette, hogy békaemberekkel fog találkozni, úgy ők sem tudhatták, hogy egyszer majd az oly sok rideg elutasítást és alpári veszekedést – ez így utólag, a mai közösködés fényében akár családon belüli erőszaknak is tekinthető – a gyors, de határozott udvarlás, párzási tánc és ünnepélyes menyegző követi.

A gyökerek

Ahhoz képest, hogy a zsidózás, egymás komcsizása, nácizása milyen hosszú ideig tartott, a megbocsátás és az eggyé válás igen gyorsan végbement. A hosszú és fordulatokban bővelkedő folyamat megértéséhez persze egy picit vissza kell mennünk az időben. A Jobbik mint jobboldali ifjúsági közösség ­1999-ben bontott zászlót mozgalomként, 2003-ban alakult párttá. A MIÉP-pel közös indulás ­2006-os kudarca után Vona Gábor a kifejezetten harsány, szélsőséges, az antiszemitizmusra, de kiváltképp a cigányellenességre rájátszó irányba vitte el a kommunikációt és a cselekvést. Mindez, valamint az akkor kormányzó szocialista–szabad demokrata kormányzattal történő kérlelhetetlen(nek tűnő) szembenállás repítette a Jobbikot először 2009-ben az Európai Parlamentbe, majd 2010-ben az Országgyűlésbe. A párt akkori krédója Gyurcsány Ferenc puszta létezésének a tagadására épült, a hivatalos honlapon ma is hirdetett alapító nyilatkozatuk szerint „elsődleges feladatuk a kommunista utódpárt és a vele összeforrt szélsőséges liberálisok eltávolítása a politikai hatalomból”.

A Jobbik felfutása, kiváltképp a 2007-től működő Magyar Gárda „járőrözései” és a 2009-es siker persze már kiváltotta a balliberális oldal dacreakcióját is. Természetesen akkor – és ez sok mindent elárul politikai manőverezésük hitelességéről – a balos narratíva az egész „Jobbik-jelenséget” a Fidesz nyakába igyekezett varrni (már akkor is, amikor a Fidesz még ellenzékben volt). A keretezés szerint ugye a Fidesz volt a „báránybőrbe bújt farkas”, a Jobbik pedig a „Fidesz kreálmánya”, hogy az „árpádsávosokkal” mondassák ki, amit ők nem mernek, de valójában szeretnének. Ez volt az a korszak, amikor a Political Capital még egy külön, a szélsőséges jobboldali tendenciák „mérésére” szolgáló rendszert („Derex index”) is létrehozott, Gyurcsány Ferenc arról beszélt, hogy „itt van egy náci, antiszemita párt, és mi úgy teszünk, mintha ez beférne a magyar alkotmányosság keretei közé” és Bajnai Gordon a párt térnyerése kapcsán minden parlamenti erőt „önvizsgálatra szólított fel”.

Szörnyszülöttből cukika

Sőt az abszolút siker, a Jobbik harmadik legerősebb pártként történő parlamentbe jutásának idején a leköszönő miniszterelnök „szörnyszülöttnek” nevezte Vonáékat – mely pártnak a mai elnök, Jakab Péter 2009 óta tagja –, és a Fidesz, valamint az MSZP összefogását sürgette a közös ellenséggel szemben. Ez utóbbi nem is váratott magára sokáig: bár a Jobbik és kapcsolt szervezeteinek utcai politizálására valóban mindig is jellemző volt a lánglelkű antiszemitizmus, Gyöngyösi Márton akkori frakcióvezető-helyettes – ma EP-képviselő, elnökhelyettes – 2012. november 26-án a Parlament falai között irányozta elő, hogy itt az ideje felmérni, „a kormányban és a magyar Országgyűlésben hány olyan zsidó származású ember van, aki nemzetbiztonsági kockázatot jelent”. Bár Gyöngyösi ezelőtt és ezután is számtalan, operettnáciskodásnak is durva kijelentést tett – a holokausztról mint „érdekes állatfajról” beszélt, majd arról is, hogy a „magyarországi zsidóság a cionizmus oldalára állt a magyar nemzeti üggyel szemben” –, de a Házban javasolt zsidólistázása korábban valóban nem tapasztalt egységet teremtett a többi parlamenti párt között. Ezen antijobbikos egységfront manifesztálódása volt a december 2-án tartott összpárti (mínusz Jobbik, persze) tüntetés, mely mögé jóformán a teljes magyar média, így a vezető balos sajtóorgánumok és megmondóemberek is felzárkóztak. A Népszava „Nem kérünk a dísznácikból”, a Népszabadság „Együtt a náciveszély ellen” címoldalakkal jelent meg. Gyurcsány Gyöngyösit „az emberiből állativá lett mocsok képviselőjeként” emlegette, Mesterházy Attila azt mondta, „a fasizmus vírus, a Jobbik pedig a vírusgazda”, a DK-s Molnár Csaba pedig egy igen hosszú jelzős szerkezettel a Jobbikot és képviselőit „nácinak, fasisztának, nyilasnak” minősítette. Ő, de az MSZP is nemcsak parlamenti és sajtóbojkottot és karantént követelt, de kifejezetten azt is, hogy tiltsák be a Jobbikot.

A közutálat csúcsára érő párt ezt követően kezdett el szépen lassan cukisodni és evickélni a politikai közép felé. Fókuszba kerültek a fiatalok, a kiscicák, kiskutyák, a 2014-es kampány trendi-fancy arculatot hozott – előrevetítve a később meghirdetett „néppártosodást” –, mely persze nem akadályozta mondjuk Jakab Pétert abban, hogy „zsidó vezetőket” azzal vádoljon, ők direkt „generálják azokat az előítéleteket, melyekre hivatkozva aztán újabb antiszemitizmus elleni milliós programokat hívhatnak életre”. Húsz százalék feletti listás eredményük kormányra kerülést nem hozott, de jónak volt mondható, hiszen ellenzéki oldalon csak az összefogás listája (MSZP–DK–Bajnaiék–Liberálisok) tudta megelőzni a Jobbikot – hiszen akkor még nem szerették egymást annyira, mint manapság. Bár Vona szavakban ekkor már igyekezett kitessékelni a „náci romantikát” a pártból, különösebben nem szenvedhette a baloldalt sem („a bedrogozott liberálisok két elszállás között a bálnákért aggódnak”), Gyöngyösi pedig továbbra is vígan beszélt arról, hogy véget vetnek az „izraeli cionista terrornak”.

Persze az ellenoldal sem volt rest, Vadai Ágnes – megint csak a Fideszre mutogatva – jelentette ki büszkén, hogy „nekünk nem kell a nácik szavazata” (azóta, úgy tűnik, mégis­csak kell), „neves baloldali értelmiségiek” ­Bródy Jánostól Dés Lászlón át Parti Nagy Lajosig pedig videóüzenetben szólítottak fel arra, hogy „szavazz a Jobbik ellen!”. A mai szemmel leginkább megmosolyogtató siralmat lebiggyesztett szájjal a jelenlegi együttműködés egyik élharcosa, Karácsony Gergely adta elő 2014 elején megint és újra csak a Fideszre mutogatva, hiszen „nem az a baj, hogy vannak zavart agyú emberek, akik masíroznak, hanem hogy nincsen választóvonal normális jobbközép és köztük. Ez az elvtelenség a legvisszataszítóbb a magyar közéletben.” Hát, akkor visszataszítónak tűnt, most úgy fest, az elvtelenség a csodálatos ellenzéki forradalom habarcsa. Míg a Jobbik vélhetően valami beteges politikai taktikát követ, addig a balliberális erők számára a „fasizmus elleni harc” csak alsónadrág módjára cserélhető olcsó lózung, hogy arra hivatkozva revolverezhessék a polgári-konzervatív erőket.

Összeborulás az inaktív nácikkal

Persze az, hogy Vona miért vitte be radikális pártját középre – ami bármelyik nyugati politikai struktúrában a balra tolódással egyenértékű –, miért nem várta ki, hogy a Fidesznek szüksége legyen egy koalíciós partnerre és miért „vette el a Jobbik lelkét”, máig találgatások tárgya (lásd Simicska-szál), a folyamat azonban feltartóztathatatlan volt. Márki-Zay Péter összellenzéki jelölt meglepő hódmezővásárhelyi győzelme után már 2018 tavaszán nagyon komolyan felmerült a közös lista, de minimum az országos koordináció. Az együttműködés gátját akkor még az MSZP és a DK jelentette. Gyurcsány még februárban is azon lamentált, hogy „az európaiságot nem lehet feladni a választási matematika kedvéért”, Kunhalmi Ágnes pedig kitartott amellett, hogy „a Jobbik nem a megoldás, hanem a probléma része”. (De bizonyára nem a mára vágyott összeborulást erősítette, hogy Karácsony Gergely továbbra is tudni vélt „nácikról” a Jobbikban, „csak most nem aktívak, mert megtiltották nekik nácizmusuk gyakorlását”. Egy évre rá viszont már nem tartotta nácizmusnak Gyöngyösi korábbi zsidólistázós projektjét.)

A 2018-as választásnak végül külön indultak neki, a Fidesz–KDNP kétharmadot szerzett. Ami némileg meglepő siker volt a kormányoldalon, az fatális kudarc az ellenzékin. Vona Gábor lemondott, a helyére az egri ­szkinhedmozgalomban egykoron Roy néven ismert ­Sneider Tamás lépett: elnöksége első fél éve pedig olyan jól sikerült, hogy 2018 végén hirtelen már közösen tüntettek a munka törvénykönyvének módosítása ellen a többi ellenzéki párttal: DK-s, MSZP-s és jobbikos politikust valószínűleg ekkor láthatott a nagyérdemű először közös színpadon. Az EP-választások kudarca a koordinációval részsikereket hozó önkormányzati voksolás után a konyakos meggyet a habos torta tetejére az időközben Sneider helyére megválasztott Jakab Péter tette fel, aki idén januárban formálisan is bevitte a macit a málnás…, azaz a Jobbikot az ellenzéki szivárványkoalícióba, hogy utána együtt fotózkodhasson magával Gyurcsány Ferenccel. Azzal a Gyurcsánnyal, aki eredetileg is a Jobbik önmeghatározásának sarokköve volt – persze negatív előjellel –, most viszont a párt része is lett. Vagy a Jobbik vált a KISZ KB utolsó első titkárának részévé? A végeredmény szempontjából talán mindegy is: egykoron egymással riogattak, ma már egymáséi lettek.

Szélsőjobb és szélsőbal újra ­összeért: ahogy Molotov és Ribbentrop aláírótollai vagy a nyilas pártszolgálatos és ­ÁVH-s zubbonyok ujjai, mikor átcserélték azokat gaz­dáik. Egyiknek sem lett jó vége.

/Magyar Nemzet/