Na, jó, ez most talán mégsem igaz. Ezek az évszakok rettentő furán vannak az utóbbi időben, nem lehet tudni vannak-e egyáltalán. Idén sem volt igazán tél, reméljük nem azért, mert a fehér karácsony fogalma kirekesztő, és a political correctness nevében üldözni kell.
De például az, hogy a férfi szakállas és a nő pedig…
Jó, hagyjuk. Ez is billeg. Haladó korunkban, már ebben sem lehet biztos az ember.

Túlságosan gyorsan változik minden, és az embernek szó szerint kapkodnia kell a fejét ide-oda, míg megtalálja a biztos pontokat.
Több ezer éves fogalmak, mint apa, anya, szülő – olyanok, amik a biológiai létezés alapjai – szorulnak törvényi megerősítésre, és szinte bizonygatni kell, hogy a víz vizes.

Járom a várost, és keresem a változatlanságot. Keresem az állandóság érzetét.
Az a parkoló ott tíz éve nem volt. Itt a téren eltűntek a fák. A szomszéd házaspár elköltözött, és a gondnoknak új kutyája van.
Az a párt ott a plakáton nemrég még nem volt, az a másik meg nem azt mondta, amit most, sőt, azt a másikat támadta, aki ma a szövetségese.

Járom az utcákat és keresem az örökkévalóságot. Villamoskocsira ülök, nézek ki az ablakon, majd felülök a metróra.
Szemben velem két ifjú lógatja az orrát. Az ember azt hinné, súlyos trauma érte őket, otthonuk tűzvész martaléka lett, bennégett fél pereputtyuk, vagy legalábbis pokolian fáj a foguk. Tüzetesebb vizsgálat után azonban kiderül, nincs ezeknek semmi bajuk, mindössze „lázadók”.
Ülnek búskomoran. Fekete gönceikben szinte elveszik vézna testük. Tartásuk görbe, bakancsukból groteszkül mered cingár lábikrájuk. Egyen-kapucnis halálruhatáruk – melyet a lázadás-ipari boltokban szereznek be – holmi kopott, bús varjakhoz teszi őket hasonlatossá. Valahogy nem olyanok, mint az én időmben. Mindössze a fránya gázálarctáska a régi oldalukon.

Igen, a gázálarctáska. Megvan. megtaláltam! Végre!
E sajátos lázadási segédeszközről egyszer tanulmányt kéne írni. Ronda, kényelmetlen, nem fér bele szinte semmi, ízléstelen a végtelenségig, s mégis a legkitartóbb huligánkellék.
Érthetetlen…
Hatéves voltam, s már ott éktelenkedett pattanásos kamaszok oldalán. Rajta Piramis meg Beatrice, golyóstollal, ahogy kell. Aztán vagányult a nehéz fém, jött a Priest, a Maiden, majd a 80-as évek derekán a brutalitás, s már Kreator, meg Slayer kergette őrületbe szegény tanerőt.

Később megjelent a rejtvényfejtő metal, amikor hosszan kell silabizálni, hogy mi a csuda van ráírva a pólóra, vagy az album borítójára, mert a pókhálószerű krikszkraksz kibetűzhetetlen. (Nem is értem, a titkosszolgálatok miért használnak kódokat. Legegyszerűbb lenne az információt black metalban továbbítani, garantáltan senki nem lenne képes dekódolni az üzenetet.)
De az a fránya gázálarctáska ugyanaz maradt, mint 78’-ban, sőt, ugyanaz még ma is.

Ülök a metrón. Nézem szemben a két gyereket. A hangosbeszélő bemondja egy állomás nevét, ők közben nyomkodják a telefonjukat, görgetik a facebookot, meg a híreket, minden más, minden megváltozott, semmi nem az, ami öt, tíz, húsz, vagy akár negyven éve, csakis, és kizárólag a gázálarctáska az oldalukon.
Egyedül az örök.