A gonosz kisgyerek
2021.01.15. 10:06
A rúgás oldalról jött – alattomosan –, ám észrevette, és bravúros ügyességgel hárította. A férfi megesküdött volna rá, hogy nincs ember, aki erre képes lenne. Anikó azonban készen állt. A férfi elterült a földön.
Legyőzve!
A férfi nézett rá alulról, ő egy pillanatra nyújtotta a kezét, majd lassan visszahúzta. A tekintetük egy másodpercre összevillant, azután Anikó megfordult, és hátra sem nézve elhagyta az edzőtermet.
Micsoda nap!
Elégedett mosollyal rogyott le az ablak melletti ülésre. A villamos csilingelt, majd bántó zajjal fékezett, mert egy járókelő a szabályok megszegésére használta a szabadságát, de ő mindezt nem hallotta meg.
Kinézett az ablakon. Emberek jönnek-mennek, sietnek, semmi kis dolgaikat intézik. Anikó némi fölényes megvetést érzett eme egyszerű halandók iránt.
Mit tudják ők? Mit tudják ők, mi van ma?
Lám, ott egy postás épp egy borozó ajtaján kukkant be. Anikó elmosolyodott. Megértően. Ezen a napon nem tudott haragudni senkire.
Mielőtt leszállt, gondosan ellenőrizte a táskáját. A pénztárcája és a személyes iratai miatt most nem is aggódott különösebben. Más érdekelte.
Beletúrt, ujjai tapogatták, igen, megvan, s máris tovább keresgélt, ott van-e az, amit igazán féltett, ami igazán fontos volt számára.
Ott volt.
Egy kis dosszié. Beletúrt abba is. Kutatta a belsejét. Megérezte, végigsimította a műbőr borítást a diploma – immáron harmadik – fedőlapján, tovább, tovább, itt a felsőfokot igazoló irat, a meglévő olasz, spanyol, svéd, arab, kínai és japán nyelv után most koreaiból is, igen, ezt is ma vette át, s a legfontosabbat, ami a legtöbbet jelentett számára, a Kung-fu Akadémia elnökhelyettesi tisztjére való kinevezését.
A villamos megállt. Nem is ott szállt le, ahol akart, de csak akkor vette észre, amikor a jármű már továbbcsilingelt.
Legyintett. Mindegy.
Amíg gyalogolt a lakása felé, átgondolta a mai napot.
Ünneplés, gratulációk, kézfogások, mosolyparavánok mögül elővillanó irigy tekintetek nők és gyűlölettel teliek férfiak részéről.
És a pillantások közül a legfontosabb, a Mesternek, a férfinak, az akadémia korábbi elnökhelyettesének a pillantása, aki őt, Anikót, ezelőtt sok évvel elkezdte tanítani, s akit ő most végre legyőzött.
Tizenkét évébe került, de megcsinálta.
Sokan kérdezgették – főleg férfiak –, hogy nő létére minek az ilyesmi.
– Majd én azt eldöntöm – válaszolta ilyenkor. – Majd én azt jobban tudom!
A lakáskulcsát sokáig keresgélte. Míg álmodozva matatott, zajt hallott a háta mögül. Tétova léptek. Csoszogás.
Hátrafordult. Csak egy kisgyerek. Látta is valamikor. Egy emelettel feljebb lakik talán. Megy le játszani, kezében labda.
Nézte. Ez ekkorára nőtt? Hisz nemrég még kocsiban tolták.
A gyerek érezte a vizslató pillantást. Megállt. Ő is nézett. Elmosolyodott, barátkozni akart.
– A néni mit főz ma vacsorára a férjének?
Anikót mintha arcul ütötték volna. Áll ott letaglózva, szemével nézett, de nem látott. A gyerek közben már messze járt, csoszogása valahonnan a földszint irányából hallatszott elmosódottan, végre megvan a kulcs, be a zárba. Kinyitotta az ajtót.
„A néni mit főz ma vacsorára a férjének?”
Kezével az arcához kapott. Kincsekkel teli táskája leesett a földre. A zaj bántóan visszhangzott az üres lakásban. Tapogatta a nyakát, bőrét.
Ez mi? Uram, Teremtőm!
Bizonytalan léptekkel botorkált a fürdőszoba irányába. Megbotlott az életművel teli csomagban, belerúgott, a diploma hangos puffanással vágódott a falnak. Nem érdekes. A tükörhöz!
Benyitott, elé állt, s a tekintete végre találkozott önmagával.
„A néni mit főz ma vacsorára a férjének?”
Gonosz kisgyerek! Gonosz, gonosz kisgyerek!
Ezt mondogatta.
Elfordította a fejét. A könnyek áradtak a szeméből, s mivel az élet örök törvényeit kijátszani nem lehet, a nedvesség – mint árvíz idején a folyók a föld repedéseit – megtalálta arcának ráncait, végigfolyt, s míg a falnak tántorodott, megérezte a sós ízt a szájában.