Az a hét érdekesen indult egy magyar író számára. Mondhatnánk úgy is, hogy szokatlanul.

Keskeny Károly kapott egy felkérést egy ismert és tekintélyes laptól. Tárcát kértek.

Postán érkezett. Bélyeggel ellátott levélként a postaládába. Évek óta nem kapott levelet. Kicsit meg is hatódott ezen. Azért még sincs annyira elhanyagolva a kultúra a mai világban – forgatta kezében a levelet. – Valaki megírta ezt, ha nem is kézzel írta, de megszerkesztette és kinyomtatta, majd lenyalta a borítékot, és valaki sorban állt vele a postán.

Megszagolta a borítékot. Semmi különös. Némi tétova dohányillatot érzett, keverve valami alig észrevehető kölnivel, ami annyira távoli volt, hogy még azt sem lehetett megállapítani, hogy férfi, vagy női.

Hát, úgy látszik a kultúrában még mindig nincs pénz – gondolta -, mert akkor semmi szaga nem lenne.

”Kedves barátom! Ha csak egyetlen könyvet vihetne magával egy lakatlan szigetre, melyik lenne az?”

Ennyi volt a kérdés, mit volt évfolyamtársa, egy ismert szerkesztő írt. De legalábbis, aláírta.

A kérésnek amúgy örült. Mint írót olykor fárasztotta, hogy ha leül kopácsolni gépe elé, folyton a pillanatnyi érdekek frontvonaláról ír. Nem mintha a politikát elutasította volna. A politika az élet harcainak lenyomata. Az élet elől pedig nem lehet elmenekülni. A politikát elutasítani olyan, mint haragudni az időjárásra, a télre, vagy az öregedésre. Vagy haragudni arra, hogy a kutya ugat. Volt, és lesz, és nem is lehet másképp, mert ha nem lenne, az emberek agyonvernék egymást egy falat kenyérért. De azért jó volt. Kicsit úgy érezte, az örökkévaló dolgok gyűjteményében is matat kissé.

Be is írta a naptárába: „Vasárnapig leadni”.

Majd miután ezt a két szót leírta, és megmártózott az örökkévaló dolgok igézetében, ki is ment a fejéből, s elkezdett pillanatnyi jelentéktelenségekkel piszmogni.

A nappaliban a kis könyvszekrényt régóta el kéne adni. Már amikor a lakásba került, érezte, hogy nem lesz ez így jó. Se a formája, se a színe nem illett semmihez, a hálószobából átkerült a dolgozószobába, innen egy fájós sípcsontbeverés után meg a nappaliba, ahol másfél évig kerülgette, olykor halk szitkok közepette.

Most meghirdette, s szólt egy barátjának, hogy a vaterán tegyen rá pár ezret, majd a nyakán maradt, mert az ismeretlen nem licitált tovább.

– Jaj, szekrény, te már örökké itt leszel az útban? – sóhajtott, s hogy hasznát is vegye, néha rátett egy poharat.

A szagelszívót meg kéne szerelni, a fülén talált egy viszkető pontot, cipőmadzagja elszakadt, s egy vitában a facebookon nem hagyta magát, holott megfogadta, hogy soha többet nem vitázik senkivel.

- Ennyi egy hét története? – ült le vasárnap este. – Ennyi az élet? Hogy töltenek meg írók könyveket vágtázással, kötélen csúszással, párbajjal? Hát ilyen sehol nincs!

Csak nátha, beütött sípcsont, záródó villamos ajtó, kifogyott toll, és a szomszéd lakó átszivárgó kelkáposztaszaga.

Könyöke váratlan hozzáért egy könyvhöz. „Kosztolányi Dezső: Esti Kornél kalandjai”. Felütötte.

„Pilla”. Ennél az írásnál nyílott ki. A novellában egy leesett szempillából vezet le az író örök sorskérdéseket. Zseniális.

„Ha egy lakatlan szigetre…” jutott eszébe a kérdés. – Igen. Ezt vinném – dörmögte, mert ez az élet, s elégedetten ment ki a konyhába főzni egy kávét, mert érezte, hogy a tárcát is megírta.