Mostanában eszembe jutnak a régi idők. Azért jutnak eszembe, mert a fiam Metallica pólót visel. A Metallica akkor lett nagy, amikor én olyan idős voltam, mint most ő. Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy a fiam harmincöt év múlva Metallicát hallgat, sőt, a Metallica egyáltalán együtt lesz, játszik még, biztosan kinevetem. Mi ugyanis nem hallgattuk a szüleink zenéjét, legyintettünk Németh Lehelre, Máté Péterre és a Beatlesre, még akkor is, ha utóbb mindegyikről bebizonyosodott, hogy értéket képviseltek. De mi történt itt harmincöt év alatt, hogy a mi Metallicánk megérint egy mai kölyköt?

Mostanában eszembe jutnak a régi dolgok. A konzumidiotizmus előtti idők. Amikor az osztályunkban huszonnyolc gyerekből huszonhat tudta, mikor volt a mohácsi vész és a tatárjárás, és nem, ez még nem volt elég a ketteshez. Akkoriban mindenki jó volt valamiben. Az egyik jól tanult, a másik jól futott, a harmadik ügyesen seftelt, a negyedik tizenöt évesen minden virág nevét ismerte. Akadt olyan, aki látszólag semmiben nem volt jó – de legalább jól verekedett. Mindenki értett valamihez. Ahogy elnézem azokat, akikkel kapcsolatban maradtunk, ütésálló is lett mindegyikük az életben. Elnézve a mai srácokat, nem tudom, nem fújja el őket majd a tavaszi szellő.

Mostanában eszembe jut, milyen életünk volt mobiltelefon nélkül. Felelősségteljes. Ha egy héttel hamarabb megbeszéltél egy találkozót, fél négyre akkor is oda kellett érned, ha beledöglöttél. Nem tudtál linkelő sms-t küldeni, hogy jaj, a forgalom, mindjárt érkezem. A térbeli és időbeli távolság kifejezetten jót tett az emberi kapcsolatoknak. Volt abban valami felemelő, hogy húsz év után összefutottál az első szerelmeddel vagy a régi osztálytárssal. Ha ma egy hétig nem írsz a Facebookra, anyádon kívül mindenki azt hiszi, elpatkoltál. Arról nem beszélve, hogy Facebokon és telefonon állandóan elérhető vagy, és számodra is mindenki elérhető. Az emberi kapcsolatok így belemerevednek az elérhetőség látszatába. Nincs meglepetés, nincs spontán találkozás, nincs erőfeszítés – viszont biztonságnak nevezed a kiszámítottságot.

Mostanában felidézem a régi vonatot. Ott zötyögött rajta egész Magyarország. És az emberek nem a rohadt mobiljukat nyomogatták, hanem verték a zsíros magyarkártyát, rádiót hallgattak, kötöttek-horgoltak, jojóztak, rajzoltak, újságot és könyvet olvastak. 1983-ban ha egy idős parasztasszony felszállt a szentesi tanyavilágban a buszra, akkor feltette az okulárét, és fellapozta a Jókai-, Mikszáth,- vagy Móricz-kötetet. Meg Hemingwayt, Balzacot, Tolsztojt… Igen, pár elemit végzett parasztemberek ilyeneket olvastak tonnaszámra. Nem utólag költöm ezt, ezerszer láttam. Ma úgynevezett értelmiségiek leélnek úgy egy teljes életet, hogy az egyetem óta nem vettek könyvet a kezükbe, vagy ha igen, hát, jobb, ha nem tudjuk, irodalom címszó alatt mifélét.

Mostanában eszembe jut, hogy régen megadtuk a tiszteletet másoknak. Én bizony felugrottam a buszon, mert égett volna a pofám, ha nem adom át a helyem a kismamának vagy az idős néninek. Az idősebbeket magáztuk, olykor még akkor is, ha egyébként engedélyt adtak a tegezésre. A mai napig nem tudom elképzelni, hogy bemenjek egy nő előtt egy terembe, hogy ne segítsem le róla a kabátot. Ha kimegyek valahonnan, mindig lekapcsolom a villanyt. Ha belépek valahova, hangosan köszönök, nem mormogok. Pontosan tudom, hogyan kell bemutatkozni, milyen szavakat használhatok, milyeneket nem. De ezeket már általános iskolában is tudtam. Mint mindenki körülöttem.

Ha bunyóztunk, nem mentünk haza sírni anyukánk vállán. Vagy bosszút álltunk, vagy örökre eltemettük a sérelmet. A kollégiumban, a hadseregben megtanultuk, hogy a világ hierarchikusan működik, de van benne kegyelem is. Mindig vannak nálad erősebbek, éppen ezért te se kegyetlenkedj a nálad gyengébbel. Megtanultuk azt is, mikor fogjuk be a szánkat – merthogy a világ nem körülöttünk forog, elég sokan vannak még mások is rajtad kívül a placcon, te csak egy vagy a sok közül. Elsajátítottuk a túlélés művészetét, ami nem tévesztendő össze a sunyisággal, pusztán a pontos időzítés és az önbecsülés helyes arányáról szól a dolog.

Azt szokták mondani, az ember akkor öregszik meg, amikor a fiatalabb nemzedékeket hitványabbnak tartja a magáénál. Nem esnék ebbe a hibába, de úgy gondolom, mi életrevalóbbak és sokoldalúbbak voltunk, vagyunk. Minden, amit tudok és, elsajátítottam, már készen állt bennem tizennyolc évesen. Akkor már évek óta hol együtt éltem a szüleimmel, hol nem. Hol kollégista voltam, hol katona, a lényeg, hogy amikor végleg elköltöztem, feltaláltam magam egyedül is. Ha beteg lettem, kikúráltam magam, főztem minden nap, rendet tartottam, már ahogyan egy férfi rendet tud tartani… Hogy aztán a családi életben ezeket a tapasztalatokat, meg úgy minden mást is eredményesen kamatoztasson az ember. Én azt láttam otthon, hogy a férfi felelősségteljesen, keményen dolgozik, biztonságot ad az övéinek, a nő gyereket nevel, otthont teremt, összetartja a családot. Mindezt hatásköri viták és szerepzavarok nélkül. Minden két emberen múlik, és semmi sem kötelező. És azt is megtanultam, hogy ha bármi gond van, nem szaladunk haza anyucihoz, apucihoz, hogy jaj, rosszul választottam, segítsetek! Nincs olyan kapcsolat, amire nem vetül felhő, de nem muszáj válni az első sérelemre. Az a legkönnyebb valójában.

Reggelig folytathatnám. Tényleg minden jobb volt régen? Dehogy: ócska, szürke és sok tilossal járó életünk volt a Magyar Népköztársaságban. És mégis, az emberek közötti kapcsolat valahogy jobban működött.

Legalábbis azt hiszem. De aki élt akkor, majd megmondja, rosszul emlékszem-e. Bevallom, az is megfordult a fejemben, hogy nem is az akkori életünk volt jó, hanem a mostani nem jó. Arra gondolok, hogy akkor kiszámíthatóság és nyugalom lengett körül mindent, most pedig a zsigereimben érzem, hogy nagy változások készülődnek a világban. Korszakforduló, ha jobban tetszik.

Talán ezért is tűnik aranykornak az elsüllyedt gyermek-és ifjúkor. De a fene egye meg, mégsem a képzelet játszik velem, amikor kimondom: minden összevetve tartalmasabb, szebb és jobb volt az a régi, elmúlt életünk a mostaninál.

És ennek momentán semmi köze politikához, évszámokhoz, diktatúrához, szabadsághoz.