A német–lengyel kapcsolatok sokáig finoman szólva nem voltak túl jónak mondhatók a második világégés után. Lengyelország a keleti blokk része volt, a Német Szövetségi Köztársaság a Nyugathoz tartozott. Willy Brandt német kancellár 1970-es látogatása azonban bekerült a történelemkönyvekbe.

1970. december 7-e hideg, szürke nap volt Varsóban. Ez volt a német kormányfő első látogatása Lengyelországban a második világháború óta, történelmi pillanat, amelyen a nemzetközi sajtó számos képviselője is jelen volt.

Aztán hirtelen eltűnt a kancellár. Elesett, gondolták néhányan, másokban egy esetleges merénylet képe körvonalazódott. A fotósok tülekedtek, majd látták, ahogy Willy Brandt letérdel az emlékmű előtti nedves padlóra. Ez egy olyan gesztus volt, amellyel megbocsátást kért hazája nevében a németek által a második világháborúban elkövetett bűncselekmények miatt. A varsói térdeplő fotó körbejárta a világot, és a két állam közötti megbékélés szimbólumává vált. A gesztus spontán, nem tervezett és ezért annál intenzívebb hatást kiváltó volt.

„Pontosan ez volt az a gesztus, amelyre szükség volt az újrakezdéshez” – mondja Peter Brandt történész az apja, Willy Brandt 50 évvel ezelőtti lepéséről a lengyel fővárosban, Varsóban.

A lengyel nép elleni hadjárat, a lengyel zsidók kiirtása, Auschwitz, a felkelés kegyetlen elnyomása a varsói gettóban szokatlan teher volt – mondta Brandt, – amelyet magával hozott Varsóba. A német–lengyel kapcsolat akkoriban igen nehéz volt. Nehezen lehetett elfelejteni egyrészt a hitlerista Németország bűncselekményeit, másrészt a németek kiutasítását Lengyelországból.

1939-ben Németország és Oroszország titkos megállapodást, egy Hitler–Sztálin-paktumot írt alá, melyben megállapodtak Lengyelország felosztásáról. Alattomos manővernek bizonyult, mert Németország korábban szerződés alapján biztosította a lengyeleket, hogy nem támadják meg őket. Ennek ellenére 1939. szeptember 1-jén német katonák vonultak be az országba, és az elkövetkező években megszállták a városokat, és szinte az egész zsidó lakosságot kiirtották.

Lengyelország déli részén, Oswiecim városa közelében felállították az auschwitzi koncentrációs tábort, ahol 1945-re több mint egymillió embert öltek meg, és ez csak egy volt a sok koncentrációs tábor közül Lengyelországban.

A Hitler-rendszer bukása és a potsdami szerződések után a lengyel nyugati határt eltolták, és sok német számára ez azt jelentette, hogy hirtelen lengyel területre kerültek. Azonban Lengyelország már nem akarta a németeket, száműzték őket, sokan közülük az éhségtől és a kimerültségtől haltak meg a nyugati úton.

A letérdelés spontán szimbolikus gesztus volt. Brandt lengyelországi útjának igazi oka a szerződés aláírása volt. Ebben az időben a szociálliberális kormány új irányt követett: a közeledés útját. Nyugat-Németország kapcsolatot keresett a keleti blokk államaival. Willy Brandt korábban Oroszországban járt, és tárgyalásokat folytatott a moszkvai szerződésről. Ebben mindkét állam elkötelezte magát a konfliktusok békés eszközökkel történő megoldása mellett.

A Lengyelországgal való megbékélés a „jószomszédi politika” fontos része volt. A Varsói Szerződéssel a német kormány hivatalosan elismerte az Oder–Neisse-határt, ami a lengyelek számára már régóta esedékes lépés volt. 25 évvel a háború befejezése után nyugati határukat végre biztosították. Ezzel szemben a Brandt-kormány politikája ellentmondásos volt saját országában. Ellenfelei „lemondó politikusoknak” nevezték. Pomeránia, Breslau, Stettin, Danzig, Szilézia, Posen és Kelet-Poroszország régióit a háború vége után már elveszítették, de Németország ezt most hivatalosan elfogadta. Véget ért a lakóhelyüket elhagyók álma, hogy egy nap visszakapják hazájukat. Az egykori német területek most lengyelek voltak, és azoknak is kellett maradniuk.

Kétségtelen, hogy mindez tartósan megváltoztatta a (nyugat)német társadalom önképét és külföldi imázsát. Egy évtizedbe is beletelt, mire a térdelő kancellár akkori, mindenütt jelen lévő fotója a béke és a megbékélés ikonjává vált Nyugat-Németországban.