Amint fordultam be a sarkon, beleütköztem Keskeny Károlyba.

Egy ismeretlen férfival beszélgetett, akinek feltűnően nagy volt a feje. Az illető nyakkendőt viselt, elegáns zakót, s az egyik kezében fekete színű, bőr kézitáskát szorongatott. A másik kezét ellenben szabadon lóbálta, s a társalgás menete alatt olykor figyelmeztetően felemelte az ujját.

Köszöntem barátomnak, aki röviden kezet fogott velem, de nem hagyta abba az eszmecserét. Az ismeretlen futólag végigmért, biccentett, ám nem tartotta szükségesnek, hogy kövesse Keskeny példáját. Láthatóan belemelegedtek valamibe, de ahogy meresztettem a szemem, rögtön feltűnt, hogy igazából csak az ismeretlen veszi komolyan az elhangzottakat.
Jól ismertem már Keskenyt, tudtam, ha ott van a szája szélén az a gúnyos ránc, s ha egy társalgás alatt rendszeresen a füléhez nyúl, akkor számára játék az egész.

Nem nagyon figyeltem a konkrétumokat, de megfigyeltem, hogy ha Keskeny mond valamit, a másik azonnal lecsap rá, és ellentmond neki. Szinte levegőt is alig vesz közben. „Nem hinném”. Ez volt az a mondat, ami leggyakrabban elhagyta a száját. Láttam, Keskeny néha úgy tesz, mint akit meggyőztek az érvek.
- Gondolod? – kérdezte, majd ujjaival állát vakargatta, hümmögött, és óvatosan visszakanyarodott a témára.
- Én erről nem vagyok meggyőződve – jelentette ki, mire az ismeretlen elvörösödött, nyakán kidagadtak az erek, arcizma megrándult, ám nyugalmat erőltetett magára és mosolyogva, uralkodói gőggel kezdte sorolni az újabb érveket.
És adatokat. Legfőképp azokat sorolt. Adatokat és idegen kifejezéseket. Soha nem ejtette ki a száján, hogy egyenlő, ehelyett azt mondta: ekvivalens. Valakinek nem a rátermettségét vizsgálta, hanem „felvetette az idoneitás problémáját.
Releváns. Ezt a kifejezést is sűrűn alkalmazta. Ha a vita során sarokba szorult, csak kijelentette: „Ez nem releváns”.

Keskeny olykor nagylelkűen bólintott, mint aki elismeri vitapartnere igazát, és új témával hozakodott elő. Ám alig ejtette ki száján az első mondatot, a nagyfejű ismeretlen máris hadonászott az ujjával, fölényes mosoly terült szét húsos ábrázatán, s így szólt: „Nem kérlek, ezt rosszul tudod”.

Ez így ment jó negyedórán át. Kezdtem unni.
Keskeny végre megelégelte a mókát – ami szemmel láthatóan csak neki volt móka –, s hirtelen tónust váltva odalökte:
- Hát, szerintem tévedsz. No, de mindegy. Szervusz, most dolgom van.
Azzal elfordult, megragadta a karom, s megindult velem az utcán.

Tíz lépés után megállított, s visszanéztünk.
Az ismeretlen még mindig ott állt, szikrázó szemmel nézett utánunk, s épp a felső gombot lazította meg az ingén. A feje vörös volt. Szinte fuldoklott az idegességtől.
Egy busz állt meg hirtelen mellette. Az ismeretlen dühösen legyintett, majd egy nagy lendülettel felugrott a buszra.
Még láttuk, amint leveti magát egy ülésre, s a táskát a mellette lévő üres helyre teszi.

- Ki volt ez? – fordultam Keskenyhez, amikor a busz eltűnt a szemünk elől.
- Knittel Konrád. Te nem ismered a Knittel Konrádot?
Megráztam a fejem.
- Pedig én azt hittem. Knittelt mindenki ismeri. Legendák keringenek róla. Ha mi öreg, régimódi reakciósok összejövünk valahol, s már későre jár, a társaság álmos, kifogytunk a beszédtémából, valaki csak ennyit mond: „Van valami hír a Knittel Konrádról?” S az arcok felderülnek, az este friss lendületet vesz, és új élet költözik a megfáradt szívekbe.
- Erről igazán a Ludovikás tudna hosszasan mesélni – folytatta Keskeny rövid szünet után. – Ő ismeri a legjobb, legízesebb Knittel történeteket, de ő nincs itt, így kénytelen leszel megelégedni az én rövid összefoglalómmal.

Bólintottam, jelezvén, hogy köszönettel veszem az ő beszámolóját is.

- Knittel Konráddal akkor kerültem kapcsolatba, amikor ezelőtt sok évvel keresni kezdtem a normális értékrendű, értelmes embereket. A tisztességes reakciósokat. Megjegyzem, az eset után igen hamar le is tettem erről a szándékomról. Azóta vagy összehoz ilyenekkel a sors – mint a te esetedben -, vagy elkerüljük egymást, de semmiféle munkát és erőfeszítést nem vagyok hajlandó beletenni a dologba.
Valami királyságpárti gyűlésen láttam meg őt. Egy asztal mögött foglalt helyet, nem tudom már emelvény volt, vagy sem, de emlékszem, először azt hittem holmi herceg leszármazottja, vagy netán ő az uralkodó. Az asztal kicsi volt, vékony lábakon billegett, s ő hatalmas tömegével szinte minden irányból körülfolyta.
Sugárzott belőle a gőg és a sértett hiúság.
Ezt meg is tudtam volna érteni, ha egy száműzött arisztokrata lett volna, aki egy párizsi olcsó hotel manzárdszobájában fogadja üldözött híveit, de mint megtudtam, nem ő a király. Ő csak szakértője a királyság témakörének. A gyűlésen felszólalt, beszélt, magyarázott, hosszan, és főleg nem túl érdekesen. Kíváncsi lettem rá.

A gyűlés után odaléptem hozzá, s megszólítottam. Nem tudom már visszaidézni mi volt az első mondat, amit hozzá intéztem, csak a válasza cseng még most is a fülemben. „Rosszul tudod…”. Ezt mondta. Ezzel indított. Erre mondtam valamit, s ő így válaszolt. „Ez nem így van”. Rögtön, bele a képembe, ismeretlenül. Nem értettem. Odatelepedtem mellé, s próbáltam közös pontokat keresni. De bármivel hozakodtam elő, ő azt mindig jobban tudta. Egyszerűen nem lehetett vele olyan témát találni, nem hangozhatott el a jelenlétében olyan kijelentés, amiről ne lett volna eltérő véleménye, vagy ha történetesen egy nézeten is volt vele az ember, akkor ő azt mindig korábban tudta már, sok évvel ezelőtt, s természetesen jobban.

„Az ember, aki mindig mindent jobban tud”. Igen. Így lehetne őt találóan jellemezni.
Pár napra rá találkoztam vele az utcán. Elment mellettem és nem köszönt. Tekintetét az ég felé emelte, s pillantása elsiklott a kalapom fölött. Ekkor már röhögtem. Kíváncsi voltam, meddig megy el. Felkerestem hát, hogy adjon interjút a Krajczáros Igazság számára, a monarchizmus kérdéskörével kapcsolatban. Kegyesen rábólintott, majd kértem, mellékeljen önmagáról képet. Erre felküldött egy olyan méretű fotográfiát, hogy amikor a szerkesztőségben kiterítettük közszemlére, lelógott az asztalról. A füle még a sarokban, a segédszerkesztő kávésbögréjénél virított – azt tettük rá nehezéknek -, az állkapcsa, meg a húsos tokája ellenben már az asztal szemközti pereméről lógott le, s félig beterítette a tördelő odatámasztott esernyőjét.

Arisztokraták fényképeit gyűjti. Egy ízben beállított a Szentlélek Hárfája csoport gyűlésére – az egy legitimista asztaltársaság -, s maga mellé tett az asztalra egy fotográfiát. Kerek képe megilletődöttséget sugárzott. A fotográfia egy vöröslő fejű, ráncos csecsemőt ábrázolt.
- Ez itt III. Frigyes Lipót koronaherceg, a Bernadotte-ház legfiatalabb tagja. – jelentette ki. – Éljen!
És mindenki utánamondta: Éljen! És a tenyerek összeverődtek.

Más alkalommal a villamoson akadtam össze vele. Kegyesen leereszkedett hozzám, s miután üdvözölt, lopva előhúzott tárcájából egy megsárgult, régi papírképet.
- Eufémia infánsnő… – súgta titokzatosan, s körülnézett. – Zita királyné boldoggá avatásának kapcsán, meleg hangon emlékezett meg a dinasztia érdemeiről.
Pár pillanatig még engedte csodálni a kincset, majd akkurátusan a tárcájába rejtette.
- S mivel foglalkozik? – szúrtam közbe.
- Valami tanárember. De az csak a munkája. Amivel foglalkozik, az a monarchizmus. Ez az élete neki. Pontosabban az, hogy ebben az első legyen.
- Miért?
- Hát valamiben elsőnek kell lenni, fiatal barátom. A baj csak az, hogy Knittel ezt az élet minden területére kiterjesztette. Félek, egyszer meg fog ebbe bolondulni.
- Kérem, ne menjen neki annak az oszlopnak! – rántott arrébb Keskeny, mert úgy elmerültem gondolataimban, hogy kis híján nekiütköztem egy közlekedési táblának.
- Szórakoztató ember lehet – jegyeztem meg.
- Inkább fárasztó. Minden napja egy háború, amit háromperces győzelmek és vereségek töltenek meg. Reggel kilép a kapun, és már nézi, hogy kit lehet két vállra fektetni. Ha összefut az alsó lakóval, s kiderül, az illető jobban emlékszik rá aznap hány órakor lesz a futballrangadó, már revánsot akar venni. De jobban akarja tudni hány lapból áll a telefonkönyv, vagy, hogy mikor született a saját szülőanyád. Hogy lehet valakivel úgy beszélgetni, hogy akármit mondasz, de szó szerint akármit, a másik borítékolhatóan felül akarja írni azt? Jobban akarja tudni?

- Szívesen tanúja lennék egy ilyen eszmecserének – kötöttem az ebet a karóhoz.
- Egy darabig ez nemigen lehetséges – jegyezte meg Keskeny különös hangsúllyal.
– Hogyhogy?
- Messze van ő már. Láttad mekkora lendülettel ugrott fel arra az autóbuszjáratra?
- Igen. És?
- Nézd, Knittel nem az a fajta ember, aki alább adja. Iménti párbeszédünk elején megkérdezte, hogy hányas busszal jöttem. Mondtam neki, a 112-essel. Ő erre felszállt a 113-asra.
- Még mindig nem értem, mester.
- A 113-as távolsági járat. Összesen két megállója van, és a másik végállomása az alsópéteri gyártelep. Onnan ma már nehezen keveredik vissza.