Francia kormányzati források szerint Nyugat-Európában egyes körök a magyar és a lengyel uniós költségvetési vétó miatt másfajta legális megoldásban is gondolkodnak. Így kerülnék meg azt a feltételt, hogy a tagállamoknak ebben az érzékeny, de sok mindent meghatározó kérdésben egyhangúlag kell szavazniuk.

Magyarország és Lengyelország az a két tagállam, amely politikai vétót emelt a 2021–2027-es uniós pénzügyi keret – költségvetés – és a saját forrású helyreállítási alap rendelettervezete kapcsán, bár formális, azaz jogi vétó nem történt. Ennek oka az volt, hogy a két közép-európai tagállam ellenkezése dacára különösen az úgynevezett „takarékos 4-ek” a pénzügyi források elosztását az Európai Parlament többségének elképzeléséhez hasonlóan politikai, azaz jogállamisági feltételekhez kötnék a közös büdzsében. Ausztria, Dánia, Hollandia és Svédország érvelésének alapja, hogy a méretükhöz képest ők járulnak hozzá a leginkább a közös kiadásokhoz. Egy német kompromisszumos javaslat esetleg megfelelt volna az egyes tagállamok igen különböző álláspontjainak, de semmiképpen nem lett volna elegendő a kulturális tekintetben is erős baloldali befolyás alatt álló Európai Parlamentnek.

A francia elképzelés lényege, hogy megkerülik Lengyelországot és Magyarországot, amihez szerintük az alap megvan az uniós alapszerződésben is. Ez nem más, mint az ún. megerősített együttműködés jogintézménye, amelyet az 1999. május 1-jén hatályba lépett amszterdami szerződés vezetett be. Ez lehetővé teszi, hogy akár kilenc tagállam együtt, közösen dönthessen a továbbhaladási irányról az EU-n belül úgy, hogy ehhez nem kell nekik a többi tagállam támogatását is megszerezniük. Azok későbbi csatlakozása úgyis lehetséges, például az Európai Ügyészség mint uniós intézmény szintén így születetett meg, és immár 22 tagország együttműködésében kezdheti meg működését 2021-től.

A francia tervhez tehát az unió elsődleges jogforrásai képeznék az alapot, és a magyar és lengyel ellenkezésből nem kérők így is igénybe vehetnék majd a közösségi intézményeket, az azokon belüli eljárásokat és mechanizmusokat. Pénzügyi szempontból nézve úgy festene a dolog, hogy a megerősített együttműködés keretében az eurózóna (amely már eleve egy szűkebb klub az integráción belül) állandó válságkezelési alapja (az ESM) segítségével folyósítanák a helyreállítási alaphoz szánt támogatásokat.

Az Európai Bizottság a 390 milliárd eurónyi kötvénykibocsátás pénzét – a korábbi tervek szerint – vissza nem térítendő támogatásként nyújtaná a tagországoknak, míg további 360 milliárd eurót úgy adna nekik, hogy az egyes tagállamok a számukra megítélt hitelkeretből szükséges összegre szóló igényüket külön jelezhetik.

A holland kormány úgy ignorálná a magyar és lengyel álláspontot, hogy inkább a kormányközi szerződéses utat venné igénybe a helyreállítási alap felállításával. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy sem a francia, sem a holland ötlet nem kínál megnyugtató megoldást a hétéves költségvetés kérdésében, csak a megkerülési irányokra koncentrálnak a büdzsé elfogadásához kötött helyreállítási alap miatt.

A francia részről most fölmerült jogintézmény több mint két évtizede megvan, annak főbb szabályait az Európai Unióról szóló szerződés (EUSz) és az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSz) együttesen foglalja magában. Eszerint kilenc vagy annál több tagország kezdeményezheti a bizottságnál, hogy egy eredményes döntéshozatal nélkül maradt jogalkotási kérdésben megerősített együttműködés keretében hozzanak döntést.

Bár a differenciált integráció megítélése szakmai és politikai kontextustól is függően eltérő lehet, mégiscsak arról van szó, hogy a tartósan külön döntéshozatalban érdekelt, illetve így együttműködő tagországok külön klubbá válhatnak a közösségen belül. A francia megoldási irányban benne van annak a hosszú távú esélye, hogy az abban részt vevő államok körében külön politikai és jogi kötelezettségvállalások születhetnek a közös gazdasági érdek miatt, amely egy szűkebb integrációs közösség alapja is lehet.

Utóbbi gyakorlat azonban már egyértelműen szembemutató irányt jelentene magával a jogállamisági mechanizmusra vonatkozó elképzeléssel is, hiszen az eltérő jogi és politikai kötelezettségek vállalása, a fokozatos politikai differenciálódás még nehezebb tenné egy egységes jogállamiság-koncepció kialakítását az Európai Unión belül. A kör pedig így akár be is zárulhat.

Mindezek fényében sokak számára úgy tűnhet, hogy valójában nem a magyar–lengyel vétó, hanem a francia javaslat lehet az, ami erősítené a közösségen belüli különutasságot, és csak tovább nehezítené a tagállamok közötti hatékony együttműködést válsághelyzetekben, például gazdasági vagy egészségügyi világkrízisek idején.