A koronavírus olyan, mint egy társasjáték: elég nehéz a pálya, egyedül nem nyerhetsz, ha nem tartod be a szabályokat, meghalhatsz, vagy más hal meg miattad. Egy óriási jellempróba, amelyen sokan elbuktak. Szerencsések vagyunk, mert a mai világban már magától értetődő a szabadság, a járvány pedig épp azt tette nyilvánvalóvá, hogy veszélyes bármit is magától értetődőnek venni. Mindenkinek nehéz. Aki betartja a szabályokat, az nem vagy csak ritkán tudott találkozni a rokonaival, a nagymamák otthon ülnek egyedül, nem láthatják az unokákat, a barátok nem találkozhatnak, az ovikban nincs beszoktatás, emberek elveszítették az állásaikat. Egy olyan betegségről van szó, amit ha nem is kap el valaki, akkor is a saját bőrén érzi a hatásait, hosszú távú szövődményeit. Hiába az egyre növekvő számok, van, aki szerint ez még mindig csak hisztike, a legnagyobb baja pedig az, hogy nem mehet a kedvenc helyére nyaralni.

A téma, ugye, ott hever az utcán, most, hogy a biztonság érdekében ritkultak a séták, leginkább az unalomban nyomogatott közösségi média felületein. Anyukaközösségekben gyakori a „mégis mit csináltok a gyerekkel, ha sehova nem lehet menni” téma, a kommentek között pedig megy az okosítás. Hogy tavaszról őszre ezrekből virológus lett, az már nem is lep meg, de az már igen, hogy ekkora számok mellett is aktívan megy a vírustagadás, és virul a „márpedig nekem nem mondják meg, mit csináljak” attitűd. Egy ártatlan gyerekprogramokat gyűjtő bejegyzés alatt lettem figyelmes egy anyuka kommentjére. Ő, mivel nem hajlandó kislánya legszebb pillanataiból elvenni, családjával minden napját ugyanúgy éli, „mint ez előtt a hiszti előtt”. Ők nyáron szinte végig a Balcsin voltak, járnak úszásra, satöbbi. A kommentek csak záporoznak, rögtön ez alatt olvasható, hogy egy másik anyuka „baromira nehezen viseli”, hogy január óta nem voltak sehol. Kíváncsi vagyok, ugyanezek az anyukák hogyan viselnék azt, ha hetekre kórházba kerülnének ők vagy valamelyik családtagjuk. Az mennyire venne el gyerekük legszebb pillanataiból, azt mennyire lenne nehéz kibírni? Egy másik kommentelő anyuka azt írja, a kisfiának már természetes a maszkviselés, és a kisgyerek nem is éli meg olyan nehezen, hogy nem mászkálhatnak mindenhova. Érdekes, hogy úgy néz ki, a gyerekek érettebben és felelősségteljesebben tudnak gondolkozni a szüleiknél.

Mindenkinek nehéz, sőt extrém kihívás ez az időszak. De a bezártság, a magától értetődőnek vett szabadság csorbulása legyen a legrosszabb, amit át kell élnünk a járványban. Azt gondolom, aki megjárta a kórházat, elveszítette a munkáját vagy egy szerettét a vírus miatt, az sokkal inkább választaná a bezártságot, hogy idén nem mehet nyaralni vagy minden hétvégén moziba. Talán érdemes lenne a fent idézett anyukáknak és a hasonlóan gondolkodóknak mostantól máshogy tekinteni a hírekre. Több ezer új fertőzött, a halottak száma újra száz körül: miattad. Miattad, aki nem maradsz otthon, mert neked ne mondják meg. Miattad, aki nem hordod a maszkot, mert bepárásodik tőle a szemüveged. Miattad, aki a gyerekedet kifogásként használod, és mászkálsz vele mindenhova, persze csak a friss levegőn, de oda tömegközlekedéssel, percenként háromszor az arcodhoz nyúlva. Miattad, aki hiszel a vírustagadóknak, azoknak, akik szerint csipet akarnak beléd ültetni az oltással, meg azoknak, akik szerint a lázmérés bántja a harmadik szemedet. Harmadik szem nem létezik, de koronavírus igen. És az is belehalhat, aki nagyon unja már ezt a „hisztériát”.