Kisse kilógott a sarkon, mint valami hírnök, ami liheg, előreszalad, megelőzi az eljövetelt, s a harsonát fújja. „Mindjárt, mindjárt! Érkezik, érkezik!”
Ennyire persze nem volt nagy az érkezés. Kopottas cipő – kenőcsöt régen láthatott -, kissé kitérdesedett nadrág, meg valami kabát, szürke, ami olyan volt, hogy többször kellett megnézni, hogy megjegyezze az ember.
Odapillantott.

- Eh – gondolta, s a nadrágra nézett. Egy nadrág kitérdesedve olyan egy férfinél, mint amikor egy századosnak lemetszik a kitüntetését. Egy kitérdesedett nadrág maga a lefokozás. De hát, most csak ez van. És ez is csak talán.
Nem néz rá a fickó – állapította meg. A fejéhez kap, vakar, majd kezét zsebébe dugja, s elfordul a nagy fa mellett az élelmiszerbolt felé. Lassan halad, szatyor, táska nincs nála. Nem vásárolni akar. Cigarettát vesz, vagy csak lejött az utcára levegőzni.
De ez végül is mindegy. Az idő szép. Újabb körbe fog. A mászóka és a hirdetőoszlop felé indul, elhalad ismét a piros zsiguli mellett – mióta állhat ott? Rejtély -, majd a füves résznél visszakanyarodik.

Ha a fickó továbbra is ilyen ütemben halad, és tízméterenként megáll, akkor a barna kerítés mellett ismét az útjába akad. S akkor esetleg…

Azt a kalapos férfit annak idején, hogy leteremtette – emlékezett vissza. Azért kár volt. Az képes volt minden reggel pont ugyanabban az órában levinni a kutyát, csak, hogy megnézhesse. Pimaszul vigyorgott, amikor ráköszönt, a szeme csillogott, és a szája furcsa mosolyra húzódott. Arra a mosolyra emlékszik. Sokat látta, mert hetekig jött a kutyájával, mindig ugyanabban az órában, és bámulta.
Emlékszik, akkor nagyon hidegen bánt vele. Hidegen és fölényesen. Valamit mondott is, már nem tudná visszaidézni, hogy mit, de utána többé nem tűnt fel.
Ezen akkor nagyon felháborodott. Igaz, nem akart tőle semmit, és később sem akart volna, de mi az, hogy csak úgy abbahagyja, és megfosztja őt valamitől. Csak úgy elvesz tőle valamit.

Elhaladt a zsiguli mellett. Kicsit lassított. A fickó közben cigarettára gyújtott, és ha ő most nem lép kisebb ütemben, akkor nem kerül ismét elébe a barna kerítésnél.

Nem beszélve a munkásokról. Volt egy nagy épület, bent a Terézvárosban, ahol munkálatok folytak, s ott volt az a szőke fiú. Fiatal volt, huncut szemekkel, bár a bajuszát levágathatta volna. Igen, az a bajusz nem állt jól neki.
Az meg is szólította. Ő meg úgy tett, mint aki nem hallja, pedig nagyon is hallotta, hogyne hallotta volna, hisz pont azért ment hazafelé mindig azon a szűk kis utcán. Azért ment azon, mert miközben hosszú lábai kopogtak az aszfalton, a hátát, csípőjét, lábát simogatták hátulról a fiú perzselő pillantásai.
Már nem emlékszik rá, hogy mit mondott akkor. És azt sem, hogy ő erre mit válaszolt. De biztos leteremtette. Mindenkit leteremtett. Szemöldökét felhúzta, tenyerét tiltólag emelte, s hűvös, fölényes, megvető hangon mondott valamit.
Ezt otthon gyakorolta is. S érezte, amit csinál, az jó. Majdnem tökéletes.

De ez rég volt. Egy idő óta nem stírölik, nem cöccognek, nem füttyögnek.
Újabb és újabb körök. Bajusz, Barna cipő. Nadrág, kissé kitérdesedve. Lassan elszívja a cigarettát. Eldobja.
Most.

Elhaladt előtte és mikor visszanézett, látta, hogy végigméri a fenekét.
- Mit képzel maga? Nem szégyelli így megbámulni a nőket?
A fickó vigyorgott, s nem válaszolt.
Csend van.
Régen ilyenkor még odavetettek némi kétértelműséget, de hát ez is valami.