A HVG Könyvek kiadásában jelenik meg a „Beszéljünk róla” sorozat, amelynek kötetei között szerepel a „Menekültek és migránsok”, a „Kulturális sokszínűség” és a „Rasszizmus és intolerancia” című mesekönyv is. A kiadványok szép rajzokkal illusztráltak, hatéves kortól ajánlják őket. A mai világban, amikor már a legkisebbek kezében is ott van az okostelefon interneteléréssel, elég nehéz megóvni őket attól, hogy találkozzanak olyan súlyú történésekkel, amiket még nem tudnak feldolgozni. Hogy pontosan mikor jön el az ideje annak, hogy beszéljünk velük szegénységről, háborúról, halálról és ehhez kapcsolódó jelenségekről, senki sem tudja, a szülő feladata, hogy döntsön erről legjobb belátása szerint. A gyerekek attól még, hogy kicsik, nem hülyék: sok mindent látnak, arról pedig kérdeznek, elsősorban azt, aki iránt a legnagyobb a bizalmuk – a szülőt. Ha a szülő hazudik, vagy eltereli a szót a témáról, a gyerek választ kaphat a kérdéseire máshonnan, ami általában rosszul sül el. Szerencsére a mese egy olyan eszköz, amely megkönnyítheti a szülők feladatát ebben, de nem mindegy, mit és hogyan mesélünk. A mesének ugyanis feladata és komoly szerepe van a gyerekek életében, ha pedig ebbe belepiszkálunk, felhasználjuk ideológia csöpögtetésére, azzal súlyos károkat tudunk okozni. Sajnos ez a könyvsorozat pontosan ezt teszi.

A gyerekek életében a mese éppúgy elengedhetetlen, mint a játék. Amikor a gyerekeknek mesét olvasnak, nemcsak a felnőttre, a mesére figyelnek, hanem befelé is. Ilyenkor elindul bennük egy „belső mozi”, a fantáziájuk segítségével megelevenítik magukban a hallott történetet, és olyan fantáziaképeket hoznak létre magukban, amelyek rímelnek a saját vágyaikra, elképzeléseikre. A mese hallgatása tehát a gyerekek számára nemcsak kikapcsolódás, ők ilyenkor nagyon komoly belső munkát végeznek, erre a belső fantáziavilágra pedig szükségük is lesz egész életük során. Amikor a gyerekek mesét hallgatnak, vagy játszanak, más tudatállapotban vannak jelen, mint egyébként. A mese és a játék az a világ, ahol feldolgozzák az őket ért eseményeket, érzéseket, esetleg szorongásaikat. A mese és a játék varázsvilágában tényleg létezik a csoda, ott bármi megtörténhet, ez egy szélsőséges és mégis egyszerű világ: van jó, és van gonosz, ha pedig történik valami baj, a jó győzedelmeskedik. De az egyszerű, hétköznapi események is megjelennek a mesékben: vannak orvosok, akik gyógyítanak, a mesefiguráknak vannak szüleik, az állatos mesékben a kicsik is járnak oviba, suliba. A mese képi világa tehát illeszkedik ahhoz, ahogy a gyerekek gondolkodnak, ahogy a valóságot érzékelik. A gyerekek nem értik a fizikát, a kémiát, nem értik, mi az, hogy társadalmi osztály. De még a legbonyolultabb természeti vagy társadalmi jelenséget is el lehet magyarázni mesével.

Bár a mesék sokszor tartalmaznak felnőttszemmel erőszakosnak tűnő jeleneteket – felvágják a farkas hasát, a boszorkány megeszi a gyerekeket –, ezt a gyerekek mesehallgatás közben egészen máshogyan élik meg. A mese funkciója eredetileg éppen az volt, hogy feszültséget oldjon: régen a felnőttek is meséltek egymásnak, ezekben a mesékben is mindig volt valamilyen konfliktus, ami aztán a végére feloldódott. A gyerekmeséknél ugyanez a helyzet: a végén minden jóra fordul, a jó győzedelmeskedik, a legkisebb királyfi győz. Ahogy a gyerek beleképzeli magát a mesébe, ahogy azonosul a mesehőssel, ahogy megéli a mese konfliktusát, ahogy együtt harcol a királyfival a sárkány ellen, majd azt, ahogy minden megoldódik, a győzelmet: eközben a benne levő szorongásokat is el tudja engedni, azokat a mese segítségével fel tudja oldani. A mesék világképe derűs, optimista, ez segíti a gyerekeket abban, hogy a nehézségekkel is szembe tudjanak nézni: a királyfinak sem volt egyszerű, szembe kellett néznie a félelmeivel, de sikerült neki, és most boldog, övé a fele királyság.

A migránsmesekönyvet és a „Beszélgessünk róla” sorozat többi könyvét hatéves kortól ajánlják a szerzők. Hatévesen egy gyerek még bőven benne van abban a korban, amikor a mesét a fentiek szerint éli meg. A „Beszélgessünk róla” mesekönyvek a klasszikus mese felépítését hozzák: van egy általános leírás, tájékoztatás (kiket nevezünk migránsoknak, kiket menekülteknek), aztán jön a konfliktusos rész (migránsgyerekek, hátrahagyott otthonok, viszontagságok, kirekesztés) és végül a feloldás, hogyan segíthet a gyerek: aktivizmussal, segélyszervezetek támogatásával. Az általános leírással a probléma az, hogy nem a mese nyelvén szól a gyerekekhez, egy hatévesnek (de egy nyolcévesnek is) ez még sok, megterhelő, olyan inkább, mint egy iskolai óra, tízéves kortól könnyebben befogadható lenne. Ezen túl elég szélsőséges is: a Kulturális sokszínűség című kötet például ír arról, hogy milyen jó a sokszínűség, és unalmas lenne a világ, ha mindenki egyforma lenne, ahogy az előítéletekről is ír, de arról nem, hogy néha az előítéleteknek komoly alapjuk van. Isten ments, hogy tanárokat lefejező iszlamisták szerepeljenek egy mesekönyvben, de az objektivitás kedvéért érdemes lenne szót ejteni arról, hogy milyen szélsőséges tettekre képesek egyes vallások követői, ami miatt aztán előítéletesek lesznek velük szemben mások. A konfliktus feloldása mindegyik kötetben – a pozitív, „beszéld ki a félelmeidet” tanács mellett – valamilyen aktivizmusra buzdítás. Ezek a könyvek gyakorlatilag toborzóeszközök, arról nem beszélve, hogy a gyerekben keltett szorongást nem oldják fel. Valós problémákról beszélnek, amelyeket még soha senki – főleg nem gyerekek – nem oldott meg. A szegénység, a háború, a migráció mind olyan jelenségek, amelyek kapcsán bár együttérezhetünk az elszenvedőkkel, az áldozatokkal, de ha lenne rájuk megoldás, már rég nem is léteznének. Azzal, ha azt mondjuk a gyereknek, hogy az aktivizmussal, a segélyszervezetek támogatásával megoldhatók ezek a problémák, csak tovább növeljük az ügyekről való felvilágosítás miatti szorongást: hiszen azt fogja látni a gyerek, hogy ez nem segít, hiába mondta a mesekönyv, hogy ezzel megoldhatók a problémák, azok továbbra is léteznek.

Egyre több az érzékenyítés, mesekönyvekben, filmekben, de mind tele van bújtatott ideológiával. Mindenki valamilyen ideológia, kultúra szerint neveli a gyerekét: ez pedig minden szülőnek szíve joga. De ha ekkora divat lett az érzékenyítés, akkor nem árt mellette még valamit megtanítani a gyerekeknek: nemet mondani. Mert a túlzott elfogadásra neveléssel beleeshetünk abba a hibába, hogy a gyerek azt tanulja meg, hogyan kell alárendelődni, hiszen neki azt tanították: nem szabad elítélni a másikat, virágozzék minden virág. Na, de hol a határ? Még a radikális liberálisok sem tudják, folyton ellentmondanak saját maguknak. Ha minden elfogadásra nevelt gyereknek az „elfogadom” mellett azt is tanítanák: „elfogadom, de nem kérek belőle”, kevesebb szorongó és több öntudatos gyereket nevelhetnénk.

Ezzel a fenenagy érzékenységünkkel óriási terheket rakhatunk a gyerekeinkre. Nyilván térítési és toborzási szándékkal írták ezeket a mesekönyveket, de tényleg erre van szükség? A gyerekek – főleg hatévesen – leginkább utánzással tanulnak, ehhez pedig nem kell migránsmesekönyv, csak példamutatás. Ha otthon azt látják, hogy a mást tisztelik, a csúnyát elfogadják, és a kicsit nem cikizik, még akkor sem, ha nem szeretik, ezt fogják megtanulni – és fordítva. A mese a gyerekek varázsvilága, amelyben fejlődnek és gyógyulnak, ebbe belepiszkálni mindenféle izmusokkal szentségtörés.