Korunk legnagyobb rákfenéje a finomságnak álcázott hazugságspirál.

Teljesen elszoktunk az igazmondástól, már nem társadalmi érték, ha valaki megbízható, igazat szóló. Ehelyett az okos gazemberek lettek példává, őket isteníti a tömeg, ők a mérce – teljes összhangban a tömegember pénzfelhalmozásra és élvezetcunamira irányuló alantas vágyával.

Nyugat-Európa pont abban fullad bele, hogy elfogytak a célok. Egy olyan országban, mint Norvégia, Svájc, de akár Németországban, Ausztriában, Svédországban, bármelyiket mondhatnám, a családi kassza nemzedékek óta csak gyarapszik. Nagyjából hetven éve fogalmuk sincs ezeknek a társadalmaknak arról (mert elfelejtették), hogy a pénz és a vagyon csak átmeneti, semmi sem tart örökké, ahogyan felszaporodott, ugyanúgy el is enyészik. Elegendő csak a Gerilla című könyvben megrajzolt társadalmi forgatókönyvre utalnom, aki olvasta, tudja, miről beszélek. (Röviden azért annyit, hogy közeledik a nyugat-európai polgárháborúk kora, aligha kerülhetjük el, csak az időpont kétséges. Egyébként ezt sokan érzik a zsigereikben, csak úgy tesznek, mintha nem sokasodnának a jelek. Azzal áltatják magukat, hogy nekik még béke jut, hogy az ő idejükben a nagy ellátórendszerek működni fognak, hogy megjön a nyugdíj, maradnak a megtakarítások. Aztán amikor beüt a baj, és összeomlik minden – mert Nyugat-Európa nyilvánvalóan öles léptekkel halad a teljes összeomlás felé –, akkor kiderül, hogy a felkészülés helyett baromságokra fecsérelték el az időt, semmihez nem értenek, nem tudják megvédeni magukat, szemben a támadókkal, akik pontosan tudják, kicsodák, hogy mit akarnak, mi a céljuk.)

A nagy gazdagságban amikor elfogytak a célok, csak buli van, és komfortérzés, eltompulnak az ösztönök. Egyénileg ugyanúgy igaz ez, mint társadalmilag. Már nem látják a különbséget jó és rossz között, képtelenek felismerni a saját érdekeiket, és mivel elsőbbséget adtak a saját kényelmüknek, élvezetigényüknek, azt sem érzékelik, amikor lassan befonja őket és az életüket valamilyen fenyegetés. Már nem tudják megállapítani, veszélyben vannak-e, nyilván tökéletes magyarázatként értékelik Kurz kancellár magyarázatát, aki szerint nem a keresztény és az iszlám világ, hanem civilizáció és barbárság csap össze Bécsben (a kérdésre, hogy miért csak muszlim barbárok lövöldöznek Bécs utcáin, még nem érkezett válasz...).

Summa summarum, a nyugati gondolkodásból mára az önérdek (szabadság = senki ne dumáljon bele a dolgomba) kiszorította a közérdeket. Ez utóbbiról mindössze periferikus és esetleges dolgokat vert bele a tömegtájékoztatás az emberek fejébe, olyasmit, ami eltereli a figyelmet a saját ügyeikről, sorskérdéseikről. Mára a környezetszennyezés vagy a szexuális kisebbségek problematikája jelenti a közérdeket, nem mondjuk a családi, etnikai kötelékek védelme vagy a kereszténység, ami mégiscsak Európa címere kétezer esztendeje, akár elfogadjuk Jézust megváltóként, akár nem.

Minderre csak azért emlékeztettem, mert meggyőződésem, hogy jobb kicsit bunkón és tisztes szegénységben élni, mint kifinomult szegénységben. Ezért van több esélyük a megmaradásra a magyaroknak, szerbeknek, szlovákoknak, cseheknek, románoknak, oroszoknak, horvátoknak, lengyeleknek, bolgároknak. Lehet, hogy a mi társadalmi modelljeink és intézményrendszereink messze nem tökéletesek, de legalább vannak céljaink. És amíg az emberek célokat látnak előtt, amíg dolgoznak, mert van kiért és miért, mert családjuk és jövőképük van, addig a nemzeti megmaradás nem kétséges. Amikor azonban (akár a mi külföldön dolgozó magyarjaink is) belelépnek a bulitársadalomba, ahol az a parancs, hogy érezd jól magad, és mindenki kapja be, meg egyébként is futja mindenre, legalábbis nekünk még igen, mert a jövő úgysem létezik, nos, akkor éppen a halállal paroláznak. Még akkor is, ha fogalmuk sincs róla, mert a díszletek elrejtik előlük a valóságot.

Szegényesen, rongyosan, de itt vagyunk. Bár fogyatkozunk, időnként lemorzsolódnak néhányan, mindig van utánpótlás, mindig akad, aki felemelje a lehullott zászlót. Addig maradunk önmagunk, amíg nemet tudunk mondani a nyugati világot már bedöntő pénzrabszolgaságra. Nem kell, ha annak az az ára, hogy záros határidőn belül felszámoljuk magunkat és nemzeti közösségünket. Családot alapítani, visszavenni az arcunkból, képezni magunkat, értelmes elfoglaltságot találni a kemény munka mellett, nem pénzzel, hanem valódi értékén mérni különféle érzéseket, a hazaszeretetet, gondoskodást, hűséget önmagunk és mások iránt.

Azt hiszem, ezt hívják szabadságnak.