Emlékszünk még a néhány évvel ezelőtt kirobbant magyarországi zaklatási ügyekre? 2017 októberében történt, hogy Sárosdi Lilla színésznő – Harvey Weinstein amerikai producer szexuális zaklatási botrányának hatására – Facebook-oldalán beszélt arról, hogy Marton László színházrendező szexuálisan zaklatta őt. Marton először rágalmazásnak minősítette a vádakat, ám néhány nappal később kiderült, nem csak egy áldozatról van szó. Sárosdi vallomását követően ugyanis többen jelezték, hogy Marton abuzálta őket. Az ügyből óriási botrány kerekedett, itthon is elindult a #MeToo-kampány, ezáltal pedig nők sokasága kezdett el nyilvánosan beszélni a saját maguk által megélt szörnyűségekről. Nem ez volt az első ilyen ügy Magyarországon, de a sajtó – a közösségi média erejével megspékelve – ekkor kezdett el a szexuális zaklatásokkal intenzívebben foglalkozni.

Ugyanígy járt el a neomarxista-kommunista Mérce nevezetű portál is, amelynek szerzői egyébként – a szexuális zaklatással, mint témával összefüggésben – már korábban is számtalan cikket jelentettek meg, és többször érveltek amellett, miért elfogadhatatlan az áldozathibáztatás. Egy gyors kereséssel a Mérce oldalán az áldozathibáztatásról olyan idézeteket találhatunk mint: „Soha nem az áldozat a hibás! Úgy tűnik, nem lehet elégszer elmondani, bármilyen erőszakos bűncselekményről is beszéljünk, az áldozat sosem hibás. Hiába viselt rövid szoknyát, hiába tartjuk provokatívnak a véleménynyilvánítását, hiába nem értünk egyet vele, hiába nem tetszik a bőre színe, nincs olyan ok, amely legitimálná az erőszak elkövetését. Nincs olyan körülmény – a feléd repülő ököl kivédésén túl – amelyik okéssá tenné az erőszakot. (…) Ezek olyan tettek, amelyek soha, semmilyen körülmények között nincsenek rendben, ahogy az áldozathibáztatás sincs, mert automatikusan az elkövető mosdatását eredményezi, közvetetten pedig az elkövetett gyűlölet-bűncselekmény súlyának relativizálását.”

Vagy: „A „Minek ment oda?”, „Miért nem ment el?”, „Én nem hagynám, mert erősebb vagyok…” olyan klisék, amelyek sokszor éppen megerősítik az áldozatokat abban, hogy ne merjenek az általuk elszenvedett erőszakról nyilvánosan beszélni.” Egyetértünk a fenti idézetekkel? Persze, az áldozathibáztatás minden esetben elfogadhatatlan.

Majd eltelik két év. Párizs, Nizza, Bécs. 2020 őszén bő két hét leforgása alatt három terrortámadás követnek el Európában, emellett néhány késelést és lövöldözést, mintha mi sem lenne már természetesebb egy őszi napon. A Mérce nevezetű neomarxista-kommunista portál – annak is Balázs Gábor nevű szerzője – pedig véleményt nyilvánít, most épp a francia terrortámadások kapcsán. Nézzük csak meg, hogyan: „Minden részvétünk mellett (és természetesen a hibáztatás árnyéka nélkül) el kell mondanunk, hogy biztosan a legjobbat akarta, de azért azon szerintünk nem árt elgondolkodni, hogy a mai Franciaországra jellemző légkörben jó ötlet-e egy párizsi külvárosi iskolában a szólásszabadságot 13 éves gyerekeknek éppen Mohamed-karikatúrákon bemutatni.” Mi a tanulság? Több dolog is. Az egyik, hogy az áldozathibáztatás, ha zárójelben odaírjuk, hogy nem az, akkor természetesen nem az. A másik, hogy az áldozathibáztatás csak akkor elítélendő, ha nem muszlimok az elkövetők. Onnantól kezdve viszont, hogy mohamedánokról van szó, a baloldal szerint egészen más a helyzet, vagyis az áldozathibáztatás, hogy úgy mondjuk, okés.

Az már csak hab a tortán, hogy a szólás- és véleményszabadság mellett naponta kardoskodó, keresztények hitét rendszerint nevetségessé tévő baloldal azt üzeni az európaiaknak: jobb lenne azért, ha az iszlámról karikatúrát mégsem rajzolna senki. Tegyük hozzá rögtön, ez persze ízlés kérdése – mások vallásának kifigurázását én nem tartom elfogadhatónak -, de azért elviekben megegyezhetünk: ma Európában ez a véleménynyilvánítás szabadságába belefér. És ne legyünk naivak, innen már csak egy lépésre vagyunk onnan, hogy decemberben nem állítunk karácsonyfát a város főterén, és a betlehemezést is jó lenne elfelejteni, nehogy mások érzékenységét megsértsük vele. Ja és ne felejtsük el azt sem: mostantól a közszereplések alkalmával nem illendő kereszttel a nyakunkban megjelenni.

De térjünk egy pillanatra vissza Balázs Gáborhoz, aki cikkét így folytatja: „Egy olyan kisebbség érzékenységéről van szó, amelyet a diszkrimináció rengeteg fajtája sújt a mindennapokban: ezeknek az embereknek is van szólásszabadságuk, vannak érzékenységeik, és persze a híres laicitás is arról szól, hogy mindenki szabadon megélheti a hitét, nem arról, hogy valakiket de facto megakadályozunk ebben”. Elnézést kérünk, mert nem egészen világos. Akkor mindebből az következik, hogy az Európában élő muzulmán kisebbség, ha éppen véleménynyilvánítási szabadsága úgy kívánja, rajzolgathat Jézus-karikatúrákat, mert az teljesen rendben van? Vagy ne adj isten terrortámadásokat is elkövethet, mert azzal kapcsolatban meg majd simán leírjuk, hogy a provokációra adott válasz volt csupán? De azért az európaiak ne bőszítsék fel, ha kérhetjük, a muszlim kisebbséget, mert abból komoly bajok lesznek. Mi ez, ha nem kettős mérce, kedves Mérce – hogy stílusosak legyünk?

Persze megszokhattuk már, hogy a baloldalnak és a csatlós médiának mindig fontosabb valamilyen elnyomó kisebbség jogainak a képviselete, mint az európai értékek védelme – még akkor is, ha ezzel saját elveiknek fordítanak hátat. Végső soron nem más ez, mint az önfeladás klasszikus példája, amelyben a baloldal úgy tűnik, az utóbbi években padlógázzal halad előre. Csak nehogy elkerülhetetlen legyen az ütközés, és visszafordíthatatlanok legyenek a következmények.