A tekintélyes The Heritage Foundation elemzése szerint a belbiztonság megértését az Egyesült Államok alkotmányával és a közös védelmünk biztosítására kapott hatáskörökkel kell kezdeni. A „közös védelemről való gondoskodást” az alkotmány preambuluma közvetlenül említi. Az alkotmány világosan ráhagyja (az elnökre) a döntést, hogy háborúba lépjen-e a kongresszus jóváhagyásával, egyúttal az elnököt teszi meg főparancsoknak. Az elnököknek mind megvolt, azonban teljesen figyelmen kívül hagyták ezt az alkotmányos követelményt. Kérdezzék meg a diákjaikat, hogy meg tudják-e nevezni az utolsó alkalmat, amikor az Egyesült Államok hadat üzent egy másik országnak? (Válasz: második világháború.) Azóta volt számos hadüzenet nélküli háború, kezdve Truman elnökkel és a koreai konfliktussal. De milyen felhatalmazás alapján járt el az elnök?

Számos rendelkezés van az alkotmányban, amely jogkört és befolyást ad a kongresszusnak közös védelmünkkel kapcsolatban, de kettőt meg kell említeni, még ha futólagos áttekintéssel is. Az I. cikkely 8. paragrafusában, a tizenegyedik kikötés alapján a kongresszus hatalommal rendelkezik hadüzenetre. Azonban az ENSZ Chartájának elfogadásával (51. cikk) a tagállamok megállapodtak agresszív háborúk kiküszöböléséről. Jelenleg úgy áll, hogy csak akkor léptek országok háborúba, ha az ENSZ Charta vagy az ENSZ Biztonsági Tanácsa erre feljogosította őket. Az első Öböl-háborúhoz lásd az Irak ellen katonai erő alkalmazására felhatalmazást adó kodifikált határozatot, (50 U.S.C.) 1541. paragrafus.

Az ún. költési kikötés (záradék), vagyis az I. cikkely, 8. paragrafus első kikötése költségvetési hatalmat ad a kongresszusnak, hogy növelje befolyását a közös védelmünkre vonatkozó ügyekben. A kongresszus általában vonakodik e hatalom használatától, mivel ezzel esetleg hadseregünk útjába állhat. (Lehet, hogy a diákok vizsgálnák az angolai hadműveletekkel kapcsolatosan született 1976-os jogszabályokat vagy a nicaraguai titkos hadműveleteket korlátozó 1982-es jogszabályokat.)

A mindenkori elnök főparancsnokunkként van elismerve a II. cikkely, 2. paragrafus első kikötése alapján. A II. cikkely, 1. paragrafus hetedik (hivatali esküről szóló) kikötése megkívánja az elnöktől az alkotmány védelmét és támogatását. Mindazonáltal maradnak még kérdések, hogy mekkora mértékig terjed ki az elnök felelőssége, hogy megvédje az országot, vagy hogy elnökként megtorlást végezzen egy másik országon (mint például a Reagan elnök által elrendelt csapás Líbiára, a Németországban állomásozó amerikai katonák halálára adott válaszként).

Szeptember 15-én a kongresszus „háborút” hirdetett a terrorizmus ellen. De ez nem egy formális hadüzenet volt, így milyen jogkört jelent ez az elnöknek? A közös állásfoglalás, amelyet egyhangúlag fogadott el a szenátus, és 420:1 arányban a képviselőház, felhatalmazta Bush elnököt, hogy „használja az összes szükséges és megfelelő erőt azon országok, szervezetek vagy személyek ellen, akiket a terrormerényletek kitervelőiként, engedélyezőiként, végrehajtóiként határoz meg”, valamint bárki ellen, aki „rejtegette” őket. A vázlatverzió megfogalmazását alaposan megváltoztatták a Fehér Ház kérésére, amely arra adott volna jogkört az elnöknek, hogy „elriassza és megakadályozza az esetleges jövőbeni támadásokat az Egyesült Államok ellen”.

Több mint 15 éve az amerikaiaknak egységes a véleménye abban, hogy a nemzetbiztonságnak és a terrorizmus elleni harcnak a Fehér Ház és a kongresszus elsődleges politikai céljának kell lennie. Ennek az álláspontnak a kialakulásában egyértelműen meghatározó szerepet játszott a 9/11-es tragédia.

A republikánusok és a demokraták közötti különbség a fentebb megnevezett témákban erőteljesen megmutatkozik, ami az alábbiakban nyilvánul meg:

Egy 2013-as nyilatkozat alapján a republikánusok számára a legnagyobb aggodalmat a terrorizmus elleni harc jelenti, értve ez alatt az iszlám fegyveres szervezeteket is. Jelentéktelen volt azok száma, akik a gazdasági vagy szociális kérdéseket tartották az Amerikai Egyesült Államok legégetőbb problémájának. A republikánusok – a fentebb megnevezett nyilatkozat alapján – azon a véleményen vannak, hogy a nemzet biztonságát és védelmét fenyegető iszlám terrorszervezetek ellen az USA-nak katonai erejének felhasználásával kell fellépnie. Mindemellett a globális terrorizmus kérdését is a katonai erők bevetésével oldanák meg. A republikánusok a demokratákkal szemben jóval nagyobb fenyegetésnek tartják Oroszországot, Kínát, a Közel-Kelet országait és az ISIS-t.

Ezeket a nézetbeli különbségeket a számadatok is tükrözik. Egy 2018-as felmérés szerint a republikánusok 89%-a mondta azt, hogy a terrorizmus elleni harcnak Amerikában prioritásként kell szerepelnie, a demokraták közül pedig 64% osztotta a fenti álláspontot. Továbbá a republikánusok bírálták a kormány antiterrorista politikáját: egy 2016-os tanulmány adatai alapján 2/3-uk mondta azt, hogy a kormány nem folytat elég következetes politikát a terrorizmus elleni harccal, s hogy erőteljesebben kellene fellépnie, míg a demokraták részéről 46% állította az előbbit.

A pártbéli különbség nemcsak a terrorizmus tekintetében mutatkozik meg: amikor 2015-ben felmerült az a kérdés, hogy az USA szíriai menekültek befogadását tervezi, a republikánusok erőteljesen ellenezték azt, míg a demokraták 69%-a egyetértett a menekültek befogadásával.

Viszont abban a kérdésben mind a republikánusok, mind a demokraták egyetértenek, hogy a NATO jó az USA számára. A társadalom tekintetében azonban már jóval vitatottabb ez a téma. Sokan azon a véleményen vannak, hogy az USA-nak aktív szerepet kell játszania a világpolitikában, míg a másik oldal szerint sokkal kevesebb figyelmet kell fordítani a tengeren túli problémákra.