A szélsőbaloldali amerikaiak 42 százalékánál diagnosztizáltak már komoly mentális zavart
2020.10.21. 07:01
Minden bizonnyal neked is feltűnt, hogy egyes emberekről már az első találkozás alkalmával, szinte első pillantásra megmondtad, hogy melyik politikai oldalon állnak – és nem a CEU-kitűző, az SZFE-maszk vagy a batikolt szoknya miatt, hanem a mozgásuk, a tekintetük vagy a viselkedésük alapján.
Nem vagy ezzel egyedül: az emberek nagy része már egy arckép alapján meg tudja állapítani, hogy valaki mentális zavarban szenved – emiatt is működik többek között a híres Szondi-teszt. De „mi köze ennek a politikai irányultsághoz?” – kérdezheted.
Ugyan tudományos bizonyítékot csak az elmúlt években találtak a kutatók a mentális zavar és a politikai hovatartozás közötti kapcsolatra, de
Olyannyira nem, hogy tulajdonképpen szinte azóta pedzegetik, mióta a szocializmus létezik.
Az első, aki ezt a kérdést feltette, nem más volt, mint Nietzsche A morál genealógiája című művében, de foglalkoztatta ez a pszichiátereket a 30-as években is, az orvostudomány viszont csak a hidegháború alatt kezdett komolyan foglalkozni a témával, és leginkább a kétezres években került a fókuszba.
Az elmúlt két évtizedben a kutatásoknak három fő területet sikerült elkülöníteniük, hogy miért válhat valaki radikális baloldalivá:
- „Túlszocializáció”, vagyis a nevelés. A fő kérdés itt az, hogy milyen szülői gyakorlatok fedezhetők fel közös mintázatként a később szélsőbaloldalivá vált gyerekek szüleinél.
- Pszichológiai jellemvonások: a másik fő terület a különböző pszichológiai jellemvonások – legfőképp a sötét triád elnevezésű jellemcsoport – szerepe a szélsőbaloldalivá válásban, amivel kapcsolatban idén augusztusban sikerült először perdöntő kutatást publikálni – erről majd máskor.
- A harmadik, amire most leginkább összpontosítunk, a súlyos mentális rendellenességek és a marxizmus kapcsolata.
Depresszió? Skizofrénia? Bipoláris zavar?
A bilit az idén borította ki egy 8 ezer fős, nem reprezentatív mintán végzett kutatás, melynek eredményét feltöltötték az internetre, amiből egy Philippe Lemoine nevű francia–amerikai adatelemző politikafilozófus kigyűjtötte a politikai preferenciára és mentális zavarokra vonatkozó részeket, és azt a megállapítást tette, hogy
főképp magukat a spektrum legszélére, a marxisták közé sorolók.
A felmérést készítő, baloldali statisztikák elemzésével foglalkozó blog elfogadta ugyan Lemoine eredményeit, ám hosszas magyarázkodásba kezdett: a minta nem reprezentatív, a különbség részben abból is adódhat, hogy a jobboldaliak kevésbé „hisznek” a mentális zavarokban és a pszichológiában stb.
Az észrevételek egy része jogos volt, valóban főképp magas intelligenciával rendelkező fehér férfiak voltak a kérdőív kitöltői között. Amit viszont a baloldali elemzőblog is elismert:
Felvetett viszont ezer másik kérdést is a kimutatás, és innentől minden fronton egyszerre beindult az érdeklődés a téma iránt. Kétségkívül a legmesszebb Emil Kirkegaard jutott, aki az 1972 óta elkészült, mintegy 68 ezer embert átfogó összes olyan kutatást átfésülte, melyben a politikai irányultságra is rákérdeztek (7 fokú skálán), valamint a mentális egészségre is.
Összesen 13 ilyen felmérést talált, melyek mindegyike reprezentatív mintán készült, és a legkiterjedtebb során 11 ezer főt kérdeztek meg 2002 óta, kétévente.
A kérdés ezekben nem feltétlenül, illetve nemcsak arra vonatkozott, hogy diagnosztizált betegséggel rendelkezik-e, hanem arra is, hogy saját érzése szerint volt-e az elmúlt 30 napban olyan napja, mikor mentálisan kevésbé volt stabil, és ha igen, akkor mennyi. Az összes diagramon kirajzolódott Lemoine találata.
Az természetesen nem derül ki a kutatásból, hogy mennyire determinálja az elmezavarral küszködőket betegségük a baloldali politikai pályára, hiszen nagy részüket továbbra sem érdekli annyira a politika, hogy radikális jobb- vagy baloldaliak legyenek, de