Sokan fejtik ki nézetüket a végső igazságról – akár cikkekben, akár kötetekben, akár a közösségi oldalakon – meg az örök érvényű dolgokról, de különös módon az ilyen ember sosem tanulmányozza az erdei pinty szaporodását, nem foglalkozik a mohákkal, a madarak röptével, a folyók áradásával, az öregedés nehézségeivel vagy akár a szerelemmel.

Nem, az ilyen örök és végső igazságot kergető ember kizárólag a száz éve halott német filozófus – aki a könyvtárszobájából sem igen mozdult ki – gondolatait ismételgeti, holott arról a nyolcvan éve halott másik német filozófus már réges-rég kijelentette, hogy az nem is úgy van.

Ellentétben mondjuk a szerelemmel, mely mióta világ a világ, örök, változatlan és megváltoztathatatlan. És ez nem is fog változni.

Elmondom, hogy ez most miért is jutott voltaképp az eszembe.

Leugrottam tegnap a boltba ebédért.

Téblábolok a süteményes részlegnél, válogatok, hogy mi is legyen ebéd után a desszert, amikor egyszer csak megszólít egy néni.
Nénit írtam, pedig tudom, hogy ebben van némi tiszteletlenség, és a tenyerem viszket, amikor hallom, hogy idős embereket bácsiznak meg néniznek. Megjegyzem, a gazdag embert sosem merik bácsizni vagy nénizni. Ha ugyanaz az ember drága ruhában, autóból száll ki, akkor úr, ha kitérdesedett nadrágban, leszakadt inggombbal vár a buszra a megállóban, akkor bácsi. Szóval nem szeretem azt, hogy néni, mivel ebben mindig van valami leereszkedés, valami haverkodás – ezt a szót is ki kéne irtani a közbeszédből, nem magyar –, de ide most nem illik más.

Ha egy bizonyos életkort betöltött nő kendőben, virágos otthonkában, gurulós kocsit húzva matat a leértékelt áruk közt, az sajnos néni.

– Lehetséges, hogy ez a torta kétszáz forint? – szólít meg.

Már elszoktam attól, hogy idegenektől a köszönést elvárjam, így nem fortyantam fel az illemszabályok megsértése miatt. Megnéztem a kezében tartott tárgyat. Sárga fecni az oldalára ragasztva. Ezernégyszáz áthúzva, alatta hétszáz.

– Nem, kezit csókolom – mondom neki udvariasan. – Hétszáz, nem kettő. Tessék csak megnézni figyelmesen.

A néni közel hajol, motyog, majd felém fordul.

– Tényleg. Megvenném ennyiért is – folytatja csevegve –, de nem tudom, az unokámnak vajon ízlik-e.

– Ebben sajnos nem tudok segíteni – mondom, s nem teszem szóvá, hogy amennyiben kettőszáz forint lenne, honnan lehetne tudni, hogy ízlik-e az unokának. Vagy az már a „teljesen mindegy, legfeljebb kidobjuk” kategória?

– Sok sikert a válogatáshoz – mondom, s indulnék tovább, mire ennyit mond: „Köszcsike.”

– Tessék? – fordulok meg.

– Csak azt mondtam, köszcsike – oktat, mint holmi zöldfülűt. – Megköszöntem.

– Ja, értem – így én. – Van erre egy kifejezés. Köszönöm. Olyan szép a magyar nyelv, ne gyalázzuk feleslegesen.

Nénike sértődötten elfordult, s ügetett tovább, gurulós szatyorral, virágos szoknyában, fejkendőben, ámde sütemény nélkül.

Én meg azon töprengtem a pénztár előtti sorban várakozván, hogy borzasztó a világ. Egy hetven körüli néni nem tud beszélni, és én oktatom a tiszta beszédre.

S még valami.

Eszembe villant, még az is jobb lett volna, s az is több elégedettséget váltott volna ki, és közelebb állt volna a normalitáshoz, ha mindössze ennyit mond:

Let There Be Rock!