A városban jártomban-keltemben mindenhol érzem a tisztelet, a megbecsülés, és az irántam érzett szeretet jegyeit.

Mosolygós öregurak emelik meg előttem kalapjukat, sétálgató anyukák állnak meg gyermekükkel, s mikor elhaladok mellettük arcomon felhős mélabúval, a világ jobbításán töprengve, kezemben egy régi Cholnoky Viktor-kötettel, kinyújtott ujjal mutatnak rám, s így szólnak:

- Látod kicsim? Itt az a bácsi, aki egykor karlevágással akarta jutalmazni Tamás Gáspár Miklóst. Nagyon rendes ember. Köszönj szépen neki!

Az egyik óbudai antikvárium kirakatát nézegettem épp, amikor a hátam mögött lépteket hallottam, majd a zaj egyszer csak megszűnt, és suttogó hangra lettem figyelmes.

- Márk édesem, figyelj csak. Nem, ne azt az autót nézd! Itt előttünk áll ez a bácsi, aki legalább tíz alkalommal írta meg Tordai Bencéről, hogy barom. Ha majd felnősz, elmesélheted a te gyerekednek, hogy találkoztál vele.

Van, aki tömör és zamatos.

- Tényleg kitiltották az ön könyveit az Írók boltjából? – állt elém egy úr az aluljáróban.

- Így történt – bólintottam.

- Ön nagy ember – emelte meg kalapját. – Alászolgálja.

A hentes a minap, amikor kértem huszonöt deka tarját, rátett még egy vastag szeletet, majd cinkosan rám kacsintott.

- Ezért nem kell fizetne. Ennyivel tartoztam Keskeny Károly, az utolsó hazai ködlovag és hivatásos reakciós figurájának kiötléséért.

Még a nyáron történt, hogy a liget árnyas fái közt sétálgatva egy fiatal anyuka lépett hozzám.

- Megengedi, hogy lefényképezzem?

Értetlenkedve néztem rá, mire a kezembe nyomott egy labdát.

- Állj ide Tomi! – mondta gyermekének, ki zavartan bújt a szoknyája mögé. – Itt ez a bácsi, aki el akarta égetni a Konrád György bácsi könyveit. Most átadja neked ezt a labdát, anya pedig lefényképezi.

A BKV egyik ellenőre egyenesen támogat. Már régóta feltűnt – ez úgy két éve lehetett -, hogy valami szimpátia lehet a dologban, mert, amikor meglátott, mélyen a szemem közé nézett, s így szólt:

- Menjen gyorsan a második kocsiba. Oda nem szállok fel egy darabig. Siessen!

Később ez odáig fajult, hogy midőn a Hősök tere előtt megkocogtatta a vállam – háttal álltam neki, kissé elgondolkozva -, már kimondottan zavarban volt.

- Elnézést – mentegetőzött, miután felismert.

- Nem tesz semmit – motyogtam erre zavartan. Nyugodtan végezze a munkáját. Emberek vagyunk.

Vagy egy hónapja történt, hogy valami ifjú gyakornokkal szállt fel, s ha jól értelmeztem a helyzetet, a szakma rejtelmeibe próbálta beavatni őt.

Az ifjú kellő lelkesedéssel fogott a feladat megoldásához, s arcára zord kifejezést öltve hozzám lépett.

- Jegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre felmutatni!

Mire pártfogóm vadul átviharzott a légtéren, s így szólt: – Azt hagyd!

Erre már kénytelen voltam megveregetni a vállát.

- Hagyja csak barátom. Rendelkezem bérlettel, s amint látja, maszkot is hordok. Mert rend a lelke mindennek.

Vannak persze más, praktikus előnyei is ennek a népszerűségnek.

A házmester – jól megtermett, egyszerű gondolkodású lény – rendszeresen azzal büntetett, hogy együtt kellett vele utaznom a liftben. Korszerű, digitális, és csigalassú felvonóval rendelkezik a ház, s mire felértünk, minimum két alpári viccet kellett végighallgatnom, s úgy tennem, mintha nevetnék.

Egyszer megpróbáltam gyalog felmenni, de mellém csatlakozott, s rosszabbul jártam.

Egy idő óta ellenben nem köszön.

Biztos valami könyvet olvasó ismerőse beárult, így most nem kell az életemből hasznos perceket elpocsékolnom ostobaságokra.

Félek, ha megjelenik az új novelláskötetem, az utcára sem léphetek ki, mert az emberek rajongásukban szabályosan agyonnyomnak.