Ő tehát Varga Icuka. Nem, nem pusztán magánszemély. Varga Icuka több millió állampolgár egyetlen közös többszöröse. Ha jobban tetszik, milliók hangját képviseli szűkre szabott életterében.

Ez az ösztönlény, ez a Varga Icuka arra nem képes, hogy egy románt megkülönböztessen egy magyartól. Igen, tessék csak visszaolvasni az ő kis történetét: nem esett le neki, hogy egy magyarul alig beszélő románt, megengedem, elrománosodott félmagyart, negyedmagyart interjúvolt meg. De nem, ő ezt nem tudja. Nem esett le neki, hogy aki Kolozsvárt Cluj-Napocának mondja, az ott kint sem magyar, nemhogy innen nézve. Ennél is nagyobb baj, hogy Varga Icuka szerint aki a határon kívül él, nem lehet magyar, legfeljebb hottentotta. Pardon: „hotten-totta”.

Egyet tessék megmondani: miről kellene beszélgetnünk Varga Icukával? Magyarázzuk el neki Trianon mibenlétét? Meséljünk a magyar összetartozásról? Arról, hogy ha úgy alakul, ma ő is idegen impérium alatt élne?

Miről beszéljünk Varga Icukáékkal?

Szerencsére nem vagyok politikus, így nem kell megválogatnom a szavaimat. Egyidejűleg kifejezem sajnálatomat, hogy a nemzeti oldal politikusainak kezelgetniük kell Varga Icukáék lelkét is, mert a szavazat az szavazat, nem tehetik meg, hogy legalább ne próbálják meg kézen fogva elvezetgetni őket az elemi jóérzés útvesztőiben. Én csendben csak annyit jegyzek meg, hogy a demokrácia intézménye, amelyben ezek az emberek milliószámra döntenek egy nemzet sorsáról, ahol szó szerint élet-halál kérdésekben számít a szavuk, nos, az a demokratikus berendezkedés talán mégsem minden világok legjobbika. De tényleg: miért rosszabb, kezdetlegesebb az a politikai berendezkedés, ahol ezek az emberek a helyükre szorítva, a saját dolgaikkal való foglalatosságra ösztökélve élnek, amíg meg nem halnak?

Mielőtt megenyhülnénk, olvassuk el még egyszer az alábbi mondatot, és gondoljunk arra, hogy kb. 3-4 millió Varga Icukával kellene úgynevezett társadalmi egyetértésre jutni.

„Alig van mar ott magyar szarmazasu, es mar azok is alig beszelik a nyelvet, ha beszelik egyaltalan.”

Nekem ez nem fog menni.

Egyet tehetek: tudomást sem veszek a létezéséről. Nem mondom, hogy nem segítem fel a szatyrát, ha felszáll a villamosra, meg persze hívok mentőt, ha összeesik előttem az utcán, de békejobbot és jó szót ne várjon tőlem, tőlünk.

A magyar nemzet mindent kibírt ebben az elmúlt 1100 évben. A történelmi tapasztalat és a gondolkodás képessége arra ragadtat, hogy kimondjam: nekem ugyan mindegy. Akkor is itt élek majd, akkor is hazai tájakon járok a Kárpát-medencében, akkor is boldog vagyok és leszek, ha ezek a fejük tetejére állnak. Nekem mindegy, én rendben vagyok. Akkor is, ha kormányon vagyunk, akkor is, ha nem. Mert az élet sokkal több annál, mint hogy politikai kategóriákkal mérjük. Egyszer fent, egyszer lent. Nekem mindegy. Annyi a dolgom, és annyi csodás élmény, érzés vár még rám hátralévő életemben, hogy Varga Icuka nem számít.

De az ország nem várhat.

Egyáltalán nem mindegy, hogy ezek az emberek a nevükre íratnak-e tizenegynéhány millió magyart, hogy csőcselékké változtatják-e a nemzet többségét pár évtizeden belül, vagy értelmes, gondolkodó, jó érzésű magyarok élnek majd a Duna-tájon, amikor rosszabb idők következnek, mint amibe beleszülettünk, és amiben felnevelkedtünk.

Mert eljönnek azok az idők, igen. És akkor, ha eljönnek, Varga Icuka már nem ugat az erdélyi magyarok ellen, riadtan összehúzza magát, panaszkodni sem lesz ideje. Tőlünk várja majd a megoldást, mint ahogyan most is. Várja, hogy csinosítsuk, építsük az országot érte is, éspedig azon a jogon, hogy merő véletlenségből ide született. Hogy mentsük meg az életét, hogy tudjon enni, inni, hogy szabadon lélegezhessen.

Nekem már mindegy.

Az országnak, a hazának nem.

Az árkokat nem mi ássuk, Icuka. És nem is ti ássátok. Az árkok földtörténeti korokban alakultak ki, nem tudjuk és nem is lehet átugrani azokat.

Nincs miről beszélgetni veletek.