A Meseország mindenkié című propagandakiadvány akkora port vert fel, hogy a cikk és a kommentháború frontvonalai kibogozhatatlanok.

Haladóék egyik legfőbb érve, amit monomániásan ismételgetnek, így hangzik: „Miért ne lehetne ebben az életkorban beszélni erről?”

Nos, jó kérdés. Pontosabban lényegre törő. De meg is mondom rá mindjárt a választ. Mert a működésképtelenséget reklámozni felesleges. Sőt, nem felesleges, bűn.

Súlyos bűn és vétek.

Tudniillik a mese lényege, hogy a végén happy end van, és a gyerek megtanulja, hogy mik az ideális és követni való struktúrák az életben. Mert a mesének funkciója van. Nem csak annyi, hogy koptassuk a szánk, vagy hogy lefoglalja magát, míg mi az asszonnyal filmet nézünk a hálószobában.

A mese tanít!

És nem azt kell megtanulnia elsőként a gyereknek, hogy a vízszerelő nem jön ki, és ha mégis, akkor rosszul szereli meg a vízcsapot, de elkéri a kiszállási díjat. Fenéket.

Azt ráér később is megtapasztalni.

Azt kell elsőként megtanulnia, hogy léteznek ideák, léteznek célok, a célokért küzdeni kell, és a célokért érdemes küzdeni. Mert a mese lényege ez. Nem véletlenül gúnyolódnak egyesek az olyan történeteken, amelyekben nincs árulás, félrelépés, erőszak és ocsmányság, hogy ez túl meseszerű. (A Grimm-mesék például épp ezért nem is gyerekmesék a szó eredeti értelmében, ami nem is csoda, hisz a történetek nagy része pusztán a szájhagyomány útján terjedő népi történetek feldolgozása volt, amelyekből a későbbi kiadásokban vették ki a nemi utalásokat meg az erőszakot – így is maradt belőlük.)

Szóval az ocsmányságra az ember még bőven ráér, már csak azért is, mert mégiscsak ez a ritkább. A vízszerelő általában jól csinálja meg, és a szélsőséges esetek nagyságrendekkel ritkábban fordulnak elő. A szabályos és hasznos legyen az első, amit a gyereknek megtanít az ember. Nem a szabályszegés.

Ahogy egy gitároktató is elmagyarázza az oktondi nebulónak, hogy először tanulja meg az alapokat, s ha már tud valamit, akkor lehet a formákat tagadni.

Frank Zappa, Captain Beefheart, a King Crimson, a Public Image Limited vagy a VoiVod is úgy tagadta a megszokott formákat, hogy profi zenészekként a hagyományos formák a kisujjukban voltak.

A Kraftwerk minimalizmusa mögött is ott volt a klasszikus zenei tudás. (Eslében, a remscheidi művészeti akadémián találkoztak először. Hütter orgonán, Schneider pedig fafúvósokon játszott.)

Az nem úgy megy, hogy Lacika meglátja a gitárt, és formabontóan elkezdi ütögetni, mert ő más, nem kommersz, újító, és egyénisége van. Abból csak közröhej lesz.

De ha már az „ebben a korban miért ne?” témakört feszegetik haladóék, akkor felmerült bennem valami.

Ha azt tudnia kell egy három-négy évesnek, hogy vannak homokosok, drogosok, sérültek és hasonlók, akkor nem árt tudnia azt is, hogy léteznek migránsok, akik idegen kultúrát hoznak be szeretett-féltett hazájukba, és ki akarják túrni az őslakosokat. Hogy a bűnözés 90%-át idegen földrészről érkezett emberek adják, akik agresszívan állnak az őslakosokhoz. Nem árt azt sem tudatosítani egy három-négy évesben, hogy vannak olyan falvak az országban, ahol ha eléd ugrik egy gyerek, s véletlenül nekikoccansz az autóddal, akkor tilos megállni, és még inkább kiszállni, mert az életedbe kerülhet. Ugyanis a falu lakói ötvenen vesznek körül, és addig rugdosnak, amíg meghalsz. Sorolhatnám még a példákat, de ha már egy óvodás érett a másság befogadására, akkor érett erre is, nem, kedves haladók?

Legyenek olyan mesék, hogy Juliska épphogy megúszta a nemi erőszakot, mert rövid volt a szoknyája, és a frissen érkezett fekete vendégek meg akarták ölni? Gondolom, erre azt mondaná a libsi, hogy nem. Az megrontás lenne, az nem gyereknek való, az propaganda.

Nos, akkor ebben egyetértünk. Szóval a mese nem mindenkié.