Ugrás a tartalomhoz
" Mi vagyunk Soros ellenzéke”
#ez történik
#Orbán Viktor
#belföld
#bevándorlás
#Soros György
#külföld
#fehér férfi
#demográfia
#sport
#Brüsszel
#vélemény
#tudomány
#terrorizmus
#egyetemimetoo

A lengyelek vére

Szentesi Zöldi László

2020.09.29. 16:00

A hírtől (https://index.hu/belfold/2020/09/28/varso_nagykovet_szexualis_kisebbseg/), amely szerint a magyar nagykövet nem csatlakozott negyvenhárom misszióvezető társához, és nem állt ki a lengyelországi szexuális kisebbségek mellett, nem rázott ki a hideg, nem uralkodott el rajtam a páni félelem. Még annak sem tulajdonítok nagy jelentőséget, hogy „bár a nyílt levelet több Magyarország szövetségesének számító állam – például Szlovénia, Csehország és Izrael – varsói nagykövete is szignálta”, hazánk varsói nagykövete nem szerepel az aláírók között.

Megpróbálom úgy elmagyarázni az egészet, hogy még egy nemváltáson átesett brüsszeli liftesfiú is megértse.

Évekkel ezelőtt Wroclawban, az impozáns főtéren városi vezetőkkel találkoztam. A szokásos baráti hangulatban sok minden kiderült közös történelmünkről. Például az, hogy 1956-ban a magyar forradalom hírére a lengyelek országos véradóakciót indítottak. 10-12 ezer lengyel adott vért, nagyjából 800 litert sikerült Magyarországra eljuttatni. A Magyar Vöröskereszt egy idő után jelezte, hogy vérre már nincs szükségünk, élelmiszerre, ruhára, gyógyszerre viszont igen. Ekkor a lengyelek újabb országos gyűjtést indítottak, és három hét alatt 20 millió zlotyt küldtek hazánkba. Ennek a ténynek a jelentőségét akkor értjük meg, ha hozzátesszük: akkoriban a lengyel átlagfizetés 800 zloty körül mozgott.

Igen, a magyar forradalmárok a lengyelek vérével gyógyultak. A lengyelek vére itt csörgedezik bennünk. A lengyelek a vérüket küldték a szabadságáért harcoló Magyarországra. Nem szavakat, nem hazug ígéreteket, mint a CIA által szponzorált nyugati rádiók, hanem a legtöbbet, amit ember adhat: önmagukból egy részt.

Magyar ember lengyel ellen nem harcol. Magyar ember a lengyelnek elsőbbséget biztosít, mindig, minden körülmények között segíti. Magyar ember a lengyel kormányt nem szégyeníti meg, nem ítéli el, nem szövetkezik ellene.

Amikor a lengyel válogatott Budapesten játszik, a több tízezer magyar szurkoló tisztelettel hallgatja a lengyel himnuszt. Majd megtapsolja a vendégeket. Ugyanez a rituálé Lengyelországban is. Ha pedig a lengyel válogatott Romániával játszik, helyettünk is szól a ria, ria, Hungária… Mert a lengyelek tudják, hogy ki kivel van, és kivel nincs.

Mutassunk hasonlót a világ bármelyik futballpályáján.

Kodolányi Jánost a második világháború alatt felkereste egy német ügynök, hogy példátlan sikerű drámáját, a Földindulást volna szíves megváltoztatni egy kicsit. Nem kevés pénzért. Mindössze arra volna szükség, hogy a negatív figurát, a magyar földre éhes sváb gazdát írja át a szerző lengyelre. Kodolányi természetesen megtagadta a kérést.

– De hiszen ön rengeteg pénzt dob ki az ablakon! – mondta a német ügynök.

– Vegye úgy, hogy már ki is dobtam, maga is mehet utána! – válaszolta az író.

Életem során számtalanszor találkoztam lengyelekkel. Ha útba kellett igazítani őket, nem pusztán megmutattam az irányt, hanem el is kísértem őket. Tajvanon a lengyel újságíróval nagyjából úgy beszélgettünk, mintha szomszédos faluból származnánk. Poznanban el kellett menekülnünk a kocsmából, ott hagytuk a kirendelt italok tucatjait, amit csak azért kaptunk, mert meghallották a magyar szót. Varsóban a szórakozóhelyen leállították a zenét miattunk, bemondták, hogy magyarok vannak a teremben, a táncoló párok megtapsoltak minket. Macedóniában a boltban segítséget kért tőlem egy illető, mondtam, hogy nem vagyok idevalósi. Rögvest kiderült, hogy ő lengyel, én magyar, polak, węgier, dwa bratanki, mondtam én, aztán egymásra vigyorogtunk.

Mert mindketten tudtuk. Ő is, én is. Mert ott is, itt is mindenki hordozza a titkot.

Nekünk a lengyelek a testvéreink. És a testvérét az ember soha nem árulja el. Óvja, félti, mert a vérségi kötelék mindennél erősebb. A lengyelek vére kötelez. Nem 1956, nagyjából az Árpád-kor óta, de istenigazából az utóbbi kétszáz évben.

A lengyel–magyar barátság akkor is elevenen él majd, amikor már nem lesz Európai Unió. Amikor a „meleglobbi”, a szavak zsarnoksága és a gondolatrendőrség eltűnik, Varsóból akkor is látszik Budapest, és viszont. Ennek a két nemzetnek dolga van egymással, és történhet bármi a jelenben és a jövőben, nekünk Lengyelország ezerszer fontosabb a múló politikai divatoknál, az aktuális ízlésdiktátumoknál.

Hogy ennek ellenére okosabb lett volna, ha mi is csatlakozunk a nagykövetekhez? Hogy diplomatikusabb, taktikusabb a belesimulás a rendszerbe? Lengyelországot háromszor osztották fel a kelet és a nyugat nagyhatalmai, minket Trianon sújtott, és mégis itt vagyunk. Túléltünk mindenkit. Amikor nácik és kommunisták rendeztek hajtóvadászatot a lengyelek ellen, Horthy Miklós menedéket adott a hozzánk menekülőknek. Nem látszott diplomatikus és taktikus lépésnek, de a lengyel–magyar barátság szelleme erősebbnek bizonyult. 1956-ban – Gomulka a megmondhatója – nem látszott taktikusnak a magyar forradalom támogatása, a lengyelek százezrei, milliói mégis a magyar ügy mellé álltak. Kibírta a két nemzet barátsága a Szolidaritás idején államilag szított lengyelellenes uszítást is Magyarországon, néhány százezer proli bedőlt ugyan neki, de ma már senki sem emlékszik a gyűlölködő, ostoba megjegyzésekre. Túl vagyunk rajta. Mert a lengyel–magyar barátság újfent és állandóan erősebbnek bizonyul a politikai jelen időnél.

Megértetted, liftesfiú?

Gondolom, nem. De – legyünk nagyon őszinték – az örök lengyel–magyar barátság a te ellenérzésedet is bőven kibírja.

EZEK IS ÉRDEKELHETNEK

OLVASTAD MÁR?

MÉG TÖBBET SZERETNÉK
Vissza az oldal tetejére