Valami ügyet kellett elintéznem a városban – most nem fontos, hogy mit -, ráment a fél napom, és elfáradván, az országház mellett egy padra rogytam.

Üldögéltem már egy ideje, amikor a metró kijáratánál egy alakot pillantottam meg.

Tétován állt, forgatta a fejét, nézelődött erre-arra, mint aki nem biztos benne, hogy egyáltalán jó helyen van-e, majd fura mozdulattal megvakarta a fejét. Erről ismertem rá. Odaléptem.

- Szia, Kati! Hát, te mit csinálsz itt? Keresel valamit?

Unokahúgom volt az, kikhez pár évente lemegyek látogatóba. No, persze, kezdődik az egyetem. Erről lehet szó egész biztosan.

- Segíthetek valamit? – kérdeztem. – Úgy festesz, mint aki eltévedt, mint aki nem ért valamit. Mint, akinek fura ez a város.

Unokahúgom most felnevetett.

- Köszi, hogy segíteni akarsz, de tudom, hol vagyok. Mármint földrajzi értelemben. Ezerszer voltam már Pesten. Ismerem, merre vannak a mozik, könyvtárak, látnivalók, voltam színházban is, de igazából nem tudom, hol vagyok emberileg. Kulturális és szellemi értelemben.

- Ezt hogy érted?

- Nem tudom, jogom van-e nekem, mint magyar, nemzeti érzelmű diáknak, itt Budapesten tanulnom. Sőt, léteznem szabad-e egyáltalán. Megszólalhatok-e? Magyar vagyok, vidéki, nemzeti érzelmű. Nem beszélem a városi tolvajnyelvet. Tudok ugyan diákul, de biztos nem azon a diákul beszélek, ahogy itt kellene.

Erre én is elnevettem magam.

- Ezek szerint követed az eseményeket, amik az SZFE körül zajlanak. Erre a szövegre gondolsz, ugye? (Fejből idéztem neki, mert kívülről tudom.)

- „Vidnyánszky ismeri a szavakat, nincsen akcentusa, de a szocializációja, a kultúrája a gyökerei, a reflexei miatt nem érti azokat metaforákat amelyeket mi, és nem ismeri a budapesti-városi tolvajnyelvet. Azt, amelyen mi, a XX. századi világvárossá lett főváros polgárai nevelkedtünk, amelyet mi félszavakból ő meg egész mondatokból sem. Vidnyánszky nem ért budapestiül, városiul, diákul, humorul.”

- Hát persze! – bólintott. – Különös fából vannak faragva ezek a bel pesti libsik. Nem is értem őket. A hozzam hasonló kis bolondos vidékiekre megvető pillantásokat vetnek, egy életérzés náluk a vidéki emberek szokásainak kifigurázása, mi ne szólaljunk meg, ne jöjjünk ide az ő birodalmukba, de a teljesen tájidegen, teljesen más nézeteket valló, teljesen más nyelven beszélő migránsok azok meg jöhetnek és azoknak jogaik vannak. Én bevándorló vagyok Pesten, igazából jobban tennem, ha a gurulós bőröndömmel és a három napra való házi kosztommal inkább otthon maradnék, úgyse lesz belőlem igazi pesti, úgyse fogom megérteni a pesti argót, a kulturált nyelvet, én nem vagyok idevaló, de a pakisztáni idevaló, és nem is értik, hogy valaki miért nem akarja ide. Én az anyanyelvemen, amit a szüleim Aranytól és Petőfitől tanultak, tájidegen vagyok, és aki olyan, mint én, annak semmi keresnivalója a kultúrában, de az egy mukkot magyarul nem beszélő nem tájidegen, és annak színházat adnának, meg katedrát. Biztos az jobban ért és beszél humorul, mert én Mikszáth humorát szeretem, esetleg Rejtőét, ők meg a Sas kabarét, meg a Bödőcst.

Ismét felnevettem: – És most hova?

- Megyek a dolgomra. Húzom magam után a bőröndöt, benne a tájidegen kenyérrel, kolbásszal, a családom fényképével, meg a Bánk Bánnal, amit kötelezőként olvastam annak idején, s most kíváncsi lettem, mit mondhat mai fejjel. És hát az is tájidegen itt.

- Eredj, és addig olvasd, amíg meg nem rendezik humorul, pestiül, diákul és argóul, nem tájidegenül, és majd nem akarom tudni, Biberach mit csinál benne Ottóval és Melindával, és mit szól ehhez Tiborc, a paraszt, a hű szolga, bár ő biztos nem is szerepel benne, hisz tájidegen, és nem ért se argóul se humorul se Sándor Erzsiül se SZFE-ül.

Éreztem, hogy a szemem közé süt a nap és felriadtam a padon. Mióta ülhetek itt vajon? Akkor meg sem történt a találkozás?

Nem tudom. De ha megtörtént volna, pont így esett volna, ez már bizonyos.