Mostanában sokat gondolok George Bergerre.

A hippire a Hairből, aki serényen felpattant az asztalra, és pohárrugdosós tánccal fejezte ki, mennyire megveti a konvenciókat és a gazdag polgárokat. Aki kábítószert kínálgatott másoknak, aki szerint csak ma van, a holnap elmarad. Aki szerint a hazának nem tartozunk semmivel, akinek simán belefér, hogy amíg a többiek teljesítik a kötelességüket, ő vidáman bulizik, iszik, rókázik és kefél igen tisztelt barátaival.

Sokat gondolkodom azon, mi lett veled, hová tűntél? Talán téves a híradás, visszajöttél Vietnamból, a többiek valaki más keresztjéhez zarándokoltak el a film végén.

Szerintem te még élsz, nagyon is élsz. És ha élsz, most szembesítünk azzal, hogy amit elvetettél a nyugati civilizációban, nemhogy szárba szökkent, de kész az aratásra

Manchester, England, England…

Ha élsz még, úgy hetvenöt éves lehetsz. Próbálom elképzelni, mi lett az 1968-as színes ruhás hippiből. A legvalószínűbb, hogy egy nagy senki. Pár évvel azután, hogy hazajöttél Vietnamból, mondjuk elhelyezkedtél egy háztartási boltban. Megnősültél, három gyereketek született. Negyven évesen szemüveget irattál fel, tíz évre rá gondok támadtak a prosztatával. Ha a régiek közül valaki, mondjuk Bukowski belép a boltba az unokájával, elfordítod a fejed, ha észrevesz, muszájból beszélgetsz vele egy kicsit, de közben arra gondolsz, hogy ki kell váltani az asszony tablettáit a patikából. Délután hazamész, megnézed a vetélkedőműsort, hétvégenként pedig néha barbecue partikon veszel részt, ahol a nyugdíjas kollégákkal ízeseket böfögsz a sör mellé.

Ez lett belőled, Berger. Mert eredendően is csak erre voltál képesítve. Nem a simple life a lényeg, azzal semmi baj, hanem az ágaskodó kérdés, hogy ha ennyire senki voltál és lettél, milyen alapon óhajtottad felvilágosítani az emberiséget, hogy tévúton jár? Hazudott neked Milos Forman a rendező, barátom. Te valójában szobapincérként álldogáltál az ominózus jelenetben, nem asztalon táncoló forradalmárként játszottad az eszedet. Sajnos, a film nem forgott tovább, nem tudhatta meg az emberiség csodálatos történeted végét, hogy már egy rendeset sem tudsz pisálni.

Az is lehet, hogy most hetvenöt évesen öreg hippi vagy, más őskövületek tologatnak a parkban, ahol vad tekintetű feketékkel tüntetsz együtt a gonoszok ellen. Black Lives Matter – ezt írtad a táblára, és harcolsz a faji megkülönböztetés ellen egy olyan országban, ahol már nincs faji megkülönböztetés. Harcolsz a természetvédelemért, holott betondzsungelben laksz, nem tudsz megkülönböztetni egy fenyőfát és egy jávorszarvast. Harcolsz a tudatlanság, a gonoszság, az ostobaság ellen, de nem veszed észre, hogy az ember vele született, ezért el nem múló tulajdonságai ellen küzdesz, tehát utópista is vagy. Ha jobban tetszik, ostoba tökfilkó, akinek nulla a valóságérzékelése.

Az is lehet, hogy nyugdíjas vezérigazgatóként éldegélsz. Ahogyan leszálltál az asztalról, gondoltál egyet, és mégis maradtál a gazdag polgárok társaságában. Mert szép dolog koszban, mocsokban, narkómámorban fetrengeni, de rájöttél, hogy a legjobb ételek, italok, nők, autók, egy cseppet jobb időtöltésnek tűnnek a csövezésnél. Vezérigazgató lettél, beálltál a sorba, kimosakodtál. Valahogy úgy jártál, mint európai követőd, Daniel Cohn-Bendit, aki egy idő után azok közé állt, akik ellen valaha a barikádokon ordítozott.

Bármi is történt veled, George, itt az ideje, hogy most, még utoljára, nézz körül és szemléld meg a nagy művet. A te művedet, a ti műveteket. A „szabadságot”, az „előítéletek nélküli világot”, amit teremtettél. Amerika feldúlva, kifosztva, az emberek keze rajta a ravaszon. Buzik, feministák, környezetvédelem-fétisesek, alternatívok, hipszterek, egyszóval a barátaid uralkodnak. Ha újra húsz esztendős volnál és tréfásan rápaskolnál a csajod tomporára, börtönbe is kerülhetnél, hős hippikém. És mivel fehér vagy, sűrűn le kellene köpdösnöd önmagad, ha a bűvös körbe szeretnél tartozni, mert ott csak szolga fehérek kellenek, gondolkodó emberek nem. Arra is vigyáznod kéne, milyen szavakat használsz, mert az már nem úgy van ám már, mint 1968-ban, amikor a szemét polgári társadalomtól szenvedtetek. Azt ordítottátok, hogy mindent szabad – aztán ügyesen elintéztétek, hogy mára a szavak egy része tiltólistára kerüljön.

Manchester, England, England…

Nem kellett volna felpattanni arra az asztalra, ember.