Ma dolgom volt a városban, de a busz sajnos nem azon az útvonalon közlekedik, ami nekem célszerű.

Az ügyem ellenben sürgős, nem várhatok tovább. Mondjuk tegnap is elintézhettem volna, de valami dolgom volt, már nem emlékszem, hogy mi, de ma reggel rájöttem, hogy ez fontos, és el kell intéznem.

Haladéktalanul!

Lementem a ház elé, ahol a megálló van, és átböngésztem az útvonalat. Mutatóujjammal követtem a megállókat, és megállapítottam, hogy jól sejtettem. Nem arra megy. Sőt, egyetlen megálló sincs, ami csak kicsit is közel lenne ahhoz, ami nekem tetszik, vagyis, ami közelebb vinne utamhoz, ahol el kell valamit intéznem.

Csalódottságot éreztem. Ez nem az a világ, amit én szeretnék. Ez nem az a világ, amelyben figyelembe veszik az ember óhaját, és kívánságát. Sőt, ez egy olyan világ, és egy olyan társadalom képét festette fel, melyben önkényesen eldöntik – az ember feje felett, a megkérdezése nélkül -, hogy merre menjen a busz, és hol legyenek a megállók.

Éreztem, hogy ezt nem hagyhatom annyiban. Ezen az önbecsülésem múlik. Ha ezt eltűröm – eltűrjük -, akkor legközelebb már bármit megtesznek velünk. Ez az utolsó pillanat, amikor még felemelhetem (felemelhetjük) a szavam.

Amikor felszálltam, odamentem, és bekukucskáltam a vezetőhöz. Bajuszos mogorva ember, arcán az önkényeskedéshez szokott hivatali szolga fölényével. Néztem be, néztem, ahogy ül a székében, de ő nem nézett vissza rám. Nem törődött velem. Valami papírokat rendezgetett és indulni készült, s közben láttam, hogy esze ágában sincs, hogy megkérdezzen engem, és kikérje a véleményem.

Bekopogtattam hozzá.

Rögtön azzal kezdtem, hogy elkiáltottam magam: „A BKV a miénk!”. Majd felszólítottam, hogy menjen arra, amerre nekem megfelelő, de elhatárolódott követelésemtől, pedig még azt is hozzátettem, hogy „Szabad ország, szabad BKV!”, de hasztalan.

Néztem az önkényeskedő arcát. Nem törődött velem, a BKV utasával, a kisemberrel, az állampolgárral, az adófizetővel, az utazni vágyó emberrel, csak szolgai módon végrehajtotta a hatalom utasításait.

Ezt az embert nem én neveztem ki, és nem az én nevemben nevezték ki! – füstölögtem magamban.

Már legalább két megállót megtettünk, és még mindig nem arra megyünk, ami nekem megfelelő lenne, sőt, minden egyes megállóval távolodunk a nekem megfelelő céltól, ahol nekem fontos dolgot kell elintéznem.

Amíg felkanyarodtunk egy felüljáróra, kidolgoztam magamban néhány pontot, amit majd az egyik megállóban felolvasok neki, mint követelést.

Garantált autonómiát minden buszjáratnak. Ne egy központból döntsék el, hogy merre kell menni, hanem szavaztassák meg az utasokkal.

Elutasítjuk a BKV vezetőségének, és a buszok vezetőinek kinevezési módját.

Követeljük a jelenlegi vezetés lemondását.

Elutasítjuk a fenntartó által fenntartott útvonalterveket.

Az utazóközönség döntése, hogy mely sofőröket hívja meg a BKV-járatokra buszt vezetni.

A BKV autonómia azt jelenti, hogy a fenntartó nem szólhat bele az BKV ügyeibe. Azok, akik a pénzt adják, nem szólhatnak abba, hogy mire költik a pénzüket.

Az autóbuszok területére csak az utasok léphetnek be, egész addig, amíg a vezetés el nem fogadja a követeléseinket.

Még fontolgattam pár pontot, s úgy gondoltam, hogy felkerekítem, mondjuk 13-ra, mert az olyan jól hangzik, de a bajuszos hatalombitorló, önkényt gyakorolva felszólított, hogy ne zavarjam tovább a munkájában, és ha nem tetszik, szálljak le a járműről.

Engedelmeskedtem. Mert elnyomtak.

Leszálltam a járműről, s míg a diktatúra természetén töprengtem – meg azon, vajon mi is lehetett az a fontos dolog, amit ma nekem el kellett volna intéznem -, arra gondoltam, hogy majd másnap összeszedem magam, s a vezetőt reggel egyszerűen nem engedem felszállni a buszra. De erre még alszom egyet, mert ehhez túl korán kell felkelni, de az biztos, hogy másnap belekarcolom az egyik ülésbe, vagy ráírom tollal, hogy #freeBKV.

Meg eltöprengtem azon, hogy lehet, hogy egyszer kéne vennem egy buszjegyet is, de aztán elvetettem, mert ez már megalkuvás lenne.