Amikor viszem le a szemetet, gyakran fölpillantok az egyik első emeleti ablakra. És általában jóleső érzés tölti be lelkemet, ami akkor szokott az emberrel történni, ha a biztonságos változatlanság jelenségével találkozik.

Igen. Ott ül. Megint. Ahogy tegnap is. Ott ül és néz. Mereven.

Nem tudom, mi a neve a macskának, de formás kis cirmos állat.

Szerintem nem akar kimenni. Neki elég, hogy elképzeli és már az is jó. Nem halad, nem forrong, nem izgágáskodik. Nem töri a fejét kipróbálatlan megoldásokon. Ezt onnan tudom, hogy egyszer a gazdái nyitva hagyták az erkély ajtaját, ő kiült az erkélyre és onnan nézett tovább. Onnan csinálta ugyanazt, mint ledöntött korlátok nélkül.

A macskákat mindenki félreérti. Megvádolják őket finnyássággal, gőgösséggel, durcázással, kényes kis hercegnőknek állítják be őket, akiknek semmi sem jó.

Nem értik, hogy a macska nemcsak a filozófia, de a matéria szintjén is konzervatív, és csak annyi van, hogy érzékenyen reagál a változásokra. Ők azt szeretik, ha minden úgy marad, mint tegnap. Neki nem kell az új alutasakos prémium táp 10%-kal több hússal, őt nem érdekli, hogy ez a tudomány állása szerint táplálóbb. Hogy egy vagyonba került, az főleg nem érdekli. Nem anyagias, nem követelődző. Lehetne akár ingyenes termékminta is, neki az mindegy.

Adják neki azt, amit megszokott!

A vizestálkáját ne pakolják át egy másik sarokba. Lehetőleg a szobát se fessék ki. Másik házi kedvencről pedig szó sem lehet! Ennyi a cica lényege.

És ez nem undokság. Csak védi azt, ami az övé.

Egy jó hazafi is ezt teszi.

Borzasztó, amit manapság a macskával művelnek. Regény, legenda, mese és rajzfilm – egyik sem kivétel. Mind, egytől egyig egy vádló mutatóujj, egy előítéletes pillantás, egy hibáztató és megvető szemöldökráncolás. Ennek oka, hogy félreértik. A kultúrtörténet nem más, mint a macska félreértése. Aki utálja, azért utálja, mert nem kutya. A kutyát várja. (Miért? Rejtély.) Aki meg szereti, az nem azért szereti, amiért igazából lehetne. Ami igazán szerethető benne. A macska ugyanis nem önző dög, és nem cuki édi truntyika.

A macska elsősorban bolond. Ez legfőbb érdeme. Ezért szerethető. És ezt nem keresi benne senki, ill. nem látja meg benne senki, vagy nagyon kevesen. Ha meglátnák, nem haragudnának azért, hogy nem őrzi a házat, és nem várnák azt sem, hogy élő plüssállatkája legyen a családnak, s korunkban, amikor a macskára voltaképp nincs szükség, feladatköre feleslegessé vált, szakmája megszűnt – gyakorlatilag állástalan –, elfogadnák, hogy birizgálja a telefontöltőt, órákig ül a fal felé fordulva és felugrik a karácsonyfára.

Mondom, bolond.

Ahogy az érdekes művész is az, akit azért szeretünk, mert fura színekkel festi az eget, vagy történeteket ír meghökkentő stílusban. Ha abbahagyná, nem írna furákat, hanem elkezdene bevásárolni a szomszéd idős párnak, már nem szeretnénk, és nem érdekelne minket.

Harry Pointer volt az első, ki meglátta a macska lényegét. Ő angol fotós volt. (1822-1889) Hagyományos macskafotókkal kezdte. Kosárban alszik, tejet iszik, stb. De 1870-től fura pózokba állította be őket, ahol embereket utánoznak. Majd rájött arra, hogy egy egyszerűbb képet is fel lehet azzal dobni, ha ír hozzá valamilyen kis szöveget. (Magyarul feltalálta a mémet.) Ezek a merev, groteszk képek, noha látszólag nem természetesek, sokkal inkább kifejezik a macska lényegét: a birizgát, a látszólag értelmetlen pózban felesleges dolgot, sokáig cselekvést.

Két ilyen vicces macskafotós ember is volt. Harry Whittier Frees a követő, az új generáció. Ő amerikai (1879-1953). Ő már fel is öltöztette a macskákat.

Ha haragszol Cirmire, mert nem kutya, keress rá a képekre, nézd sokáig, mereven – ahogy egy macska tenné –, s meg fogod érteni őt.