Cohn ügyész, Trump elnök és Amerika ellenségei
2020.08.24. 17:30
Donald Trump 2016-ban egyik Twitter-bejegyzésében Roy Cohn amerikai ügyvéd nevét említette nosztalgikusan – azon honfitársáét, aki az 1950-es évek erősen antikommunista hangulatú Amerikájában, az elhíresült McCarthy-korszakban, huszonéves jogászként került előtérbe, és felelős hatalmi pozícióba a kor nevét fémjelző Joseph McCarthy republikánus szenátorral való szoros szakmai együttműködés keretein belül. Ez a hidegháború ideje volt, amikor az elnyomó Szovjetunió – még a véreskezű Sztálin halálát követően is – jelentős, permanens fenyegetést jelentett a nyugati világra.
Az 1950-es évek első felében például Kelet-Közép-Európát a sztálini típusú totális diktatúrák hálózták be, a felelőtlen nyugati, baloldali értelmiség tekintélyesnek számító része pedig (Sartre köreitől Észak-Amerika írástudóiig) a szovjet modellt csodálta, majd imádatuk új tárgya egy évtizeden belül Che Guevara és a kubai kommunisták diktatórikus rendszere lett. Mindez világossá teszi, hogy bár a McCarthy-kor sem volt – lehetett – mentes a markáns túlkapásoktól a tényleges vagy állítólagos kommunisták ellen vívott küzdelemben, akár a kormányban, a katonaságban vagy a kiterjedt adminisztrációban folytatott nyomozások időnként ellentmondásos volta okán, a nyugati baloldal mindmáig nem tudott szembenézni azzal, hogy ők viszont hosszú időn át milliókat-tízmilliókat értelmetlen halálba küldő vörös vezetőket emeltek hamis bálványokká.
A Roy Cohnnal szemben felhozott talán legismertebb ügy, a hírhedt Rosenberg-per sem igazolja egyértelműen a mainstream utókor sommás ítéletét a tevékenységéről. A perben, amelyben atomtitkok szovjeteknek való átadásával vádolták meg a Rosenberg házaspárt, 1951-től az akkor mindössze 23-24 esztendős Cohn kétségkívül fontos szerephez jutott; a házaspárt végül 1953-ban kivégezték, és bár a felesége valószínűsíthetően tényleg nem volt kém, Julius Rosenberg a történészek szerint mégis ebben a szerepben működhetett.
A világháborúból hidegháborúba torkolló kemény történelmi időszak hamisítatlan miliőjét is szemléltethetné az, hogy 1954-ben Cohn „Csak egy csoda képes megmenteni Amerikát a vörös összeesküvésből” címmel tette közzé híres röpiratát. Még ebben az esztendőben mind nyíltabb személyes konfliktus kezdett kialakulni McCarthy és Cohn között egy olyan személy kapcsán, akit katonai szolgálatának ideje alatt Cohn állítólag kedvezményes bánásmódban részesített. Az ügy végső soron hozzájárult McCarthy politikai hanyatlásához, és nem sokkal később Cohn is benyújtotta lemondását.
De mi is maga a mccarthyzmus, ez a sajátosan amerikai antikommunizmus, bolsevikellenes attitűd, amelyet a nyugati baloldal véleményformálóinak többsége mindmáig nem képes igazán megérteni, és amely Donald Trump amerikai elnök politikai gondolkodásában is fontos, meghatározó elemnek tekinthető? Miért állítja ez a politikai eszme, és miért próbálja azt igazolni ez a gyakorlat, hogy az igazi antikommunisták valójában Amerika ellenségeivel állnak szemben? Trump ugyanis világosan Amerika ellenségeiről beszél, az ötvenes évek egykori kommunistáinak és támogatóiknak a szellemi és politikai utódairól…
Joseph Raymond McCarthy szenátor nevéhez köthető, hogy az ötvenes évek első felében az Egyesült Államokban – a történészek többségi álláspontja szerint – „boszorkányüldözés” folyt a kommunista és a kommunistának vélt személyek ellen, és Amerika ellenségévé (enemy) nyilváníthattak bárkit, akinél fölmerült a kommunista- vagy kollaboránsgyanú, a rendszer pedig kemény szankciókkal is képes volt fellépni az érintettekkel szemben. Az egyre elégedetlenebb közhangulatban végül Dwight D. Eisenhower elnök úgy döntött, hogy félreállítja McCarthyt, azt gondolván, hogy a szenátor tevékenysége már nemcsak neki, hanem a Republikánus Pártnak is komolyan árthat.
Történelmietlen ugyanakkor minden olyan megközelítés, amely nem veszi figyelembe a mccarthyzmus előzményeit Amerikában, amely már 1917-től, a forradalomnak beállított oroszországi bolsevik hatalomátvételtől félelemként meghatározta a felelős és patrióta szellemű amerikai közéletet. A kommunista hatalomátvételtől való félelem nem is volt alaptalan, hiszen a nemzetközi szocialista mozgalom egyre nagyobb kiterjedése, majd a Szovjetunió felemelkedése az 1920-as és harmincas években, a gazdasági világválság nyomán fölerősödő szélsőbaloldali populizmussal és szociális demagógiával, a hergelő „hooverezéssel”, a magántulajdon elleni nyílt felhangoktól sem mentes közbeszéddel, az államosítás körüli vitákkal mind-mind megalapoztak ennek a félelemnek. Már a gazdasági világválságot megelőzően értek atrocitások európai származású amerikaiakat amiatt, hogy esetleg anarchisták, felforgatók vagy bolsevikok lennének. Ezek között voltak német, francia és olasz származású személyek is, hiszen ezekben az országokban a szocialista mozgalom hagyományosan nagyon erős volt (Németország és Franciaország a kommunista ideológia „szülőhazáinak” tekinthetők, sőt Hitler szociálisan demagóg, a zsidó kapitalisták ellen uszító pártja is a nevében szocialista, csak nemzeti jelzővel, és például Mussolini is egy szocialista lap szerkesztője volt még az 1910-es években).
McCarthy miatt sokan és gyakorta hangoztatják a soviniszta kommunistázás, az öncélú antikommunista politika vádját, ugyanakkor arról sokszor teljesen megfeledkeznek, hogy az elmúlt száz évben az Államokban számos olyan személlyel szemben is történtek kisebb-nagyobb gyűlöletkampányok, akik értékelvű módon kívánták képviselni saját konzervatív, antikommunista meggyőződésüket.
Donald Trump 1973-ban, 27 esztendős fővel ismerte meg személyesen Cohnt egy klubban, ahol amiatt fordult az ismert ügyvédhez, hogy a kormány beperelte édesapja, Fred Trump cégét az ingatlantevékenységük során az afroamerikaiakkal szemben tanúsított állítólagos negatív diszkriminációra hivatkozva. Trump és Cohn sokáig ápolták kapcsolatukat, bár az később kétségkívül elhidegült; Cohn csillaga már leáldozóban is volt, végül 1986-ban, alig ötvenkilenc évesen meghalt.
Bár Trump Amerika ellenségeiről is szokott beszélni nyilatkozataiban, elnöki ideológiája toleráns a hagyományos társadalmi értékeket megjeleníteni kívánó keresztény egyházakkal szemben, és több fontos gesztust tett különösen a protestánsok és evangéliumi keresztények irányába. Így például rendeletben megtiltotta, hogy olyan NGO-k is kapjanak szövetségi vagy külföldi támogatást, amelyek abortusztámogatók vagy abortusszal kapcsolatos (általában támogató szellemű) felvilágosítást végeznek.
Az elnöknek Amerikán belül kell megvívnia a legkeményebb csatáit, így például egy korai intézkedése nemzetbiztonsági okokra hivatkozással tette volna lehetővé egy időre bárki számára a beutazás megtiltását néhány, többségében muszlim országból, de ezt kétszer is érvénytelenítették számára a szövetségi bírók, majd módosításokkal már átengedte azt az alkotmánybíróság szerepét betöltő Legfelsőbb Bíróság. Ezek a törésvonalak a migrációs vitákban újabb kontúrokat adtak a hagyományos szellemi szembenállásnak a baloldallal szemben.
Donald Trump soha nem tagadta meg Roy Cohn és az antikommunisták szellemi örökét, és tisztában van azzal, hogy a már Truman vagy Cohn korában fontos szereppel bíró modern sajtó befolyását nem lehet eléggé túlértékelni. Ezért is kelthetett nagy visszhangot, hogy Trump elnök 2017-ben az amerikai konzervatív aktivisták éves gyűlésén a „nép ellenségének” minősítette a sajtónak azt a részét, amely forrásos megalapozottság nélkül terjesztette a közte és Oroszország közti kapcsolatokról szóló híreket, noha mindmáig nem sikerült világosan bizonyítani az Oroszország-vádak valóságtartalmát.
Végül 2020-ban a Robert Mueller ügyész vezette vizsgálóbizottság nem talált bizonyítékot arra, hogy Trump elnök választási kampánytörzse vagy annak munkatársai „egyeztettek vagy összejátszottak” volna az oroszokkal a 2016-os választási kampány idején. Amiként a demokraták által erőltetett impeachment-eljárás (az elnök vádeljárásos eltávolítására) sem indulhatott meg, a fekete George Floyd tragikus körülmények között bekövetkezett halála nyomán kibontakozott zavargáshullám vagy a koronavírus-járvány miatti nehézségek sem biztos, hogy kedvezni fognak közép- és hosszú távon „Amerika ellenségei” számára.