Bressel Géza fuccsba ment órája
2020.08.20. 16:00
A félórából már csak tíz perc volt hátra. Az elmúlt percben sűrűbben frissített, szinte másodpercenként, ezt észre is vette, s elszégyellte magát egy kissé.
– Nem. Annyira azért nem fontos – dünnyögte maga elé, majd megpiszkálta fülét, s rányomott a frissítés gombra.
Semmi.
Nyolc és fél perc volt hátra.
– Rohadjon meg! – gondolta magában, majd szórakozottan görgetni kezdett a másik megnyitott ablakban.
Az utóbbi időben ezt csinálta. Ült a gép előtt, s a félóra szabadidejét, amit a cégtől kapott, hogy egyen valamit, erre használta. Ült, kissé előrehajolva, s várta, hogy az az illető posztoljon. Két zenei csoportban is tagok voltak, s ha az a tetű valamit posztolt, akkor azonnal tett rá egy nevetős fejet.
– Kinevetlek, te rohadék! – motyogta. – Kinevetlek, mert többre vitted, mint én, és nemcsak hogy többre vitted, még képes vagy ide irkálni egy Facebook-csoportba. Szerinted én a te helyedben megtenném? Szerinted én szóba állnék egy ilyen lecsúszott alakkal meg a hozzám hasonlókkal? Fenét. Emberszámba nem vennélek. De te meg képes vagy szóba állni velünk, emberszámba veszel, s még csak fölényes sem vagy, amiért külön utálunk, mert ezzel is bizonyítod, hogy különb vagy. Igen, ezzel a szerény és emberséges gesztusoddal bizonyítod igazán, hogy felettünk állsz, hogy méltán vitted többre, mert mi erre nem lennénk képesek.
S ezt te is tudod. S tudod azt is, hogy mi is tudjuk.
Az arca eltorzult.
– Te nagyképű majom – sziszegte. – Te öntelt hólyag. Hogy rohadnál meg!
Hat perc volt hátra.
Bressel Gézának ezzel telt az ideje kettő és fél három között. Néha még hozzá is szólt.
„Fogd már fel, hogy nincs itt semmi keresnivalód, hiába kapálózol. Kifásult rendszerkritikus lettél és beálltál annak a rendszernek a szolgálatába, ami ellen dolgoztál fiatalon. Szánalmas vagy.” De ha nem, akkor mindig lájkolta azokat, akik hozzászóltak, s valami sértőt és gyalázkodót mondtak, vagy akik őt támadták. S az ő tényszerű, rövid mondataira azonnal odatette a nevetést. Ezt nagyon élvezte.
– Kiröhöglek, te utolsó rohadt náci. Te gyűlölködő, kirekesztő, fasiszta állat. Pusztulj innen. Fordulj fel!
Gyönyöre fokozódott, amikor látta, hogy a lincselés beindul, hogy jönnek a hozzá hasonlók, sorjáznak a sértések, a trágár, gyalázó jelzők és mondatok. Mindegyikre azonnal tett egy lájkot. De most semmi.
Két perc volt hátra az ebédidőből.
Lehet, ma már nem is jön. Mondjuk ő valószínűleg nem azzal tölti az idejét, hogy lesben álljon, s várjon az alkalomra, hogy sértegethessen.
Ezért külön utálta. Ezért, hogy ő nem akar sértegetni, és nem ezzel tölti az idejét. De ő igenis utálja, mert miatta tart itt, miatta lett olcsó, aljas és visszataszító szörny. Miatta. Vagy ha nem miatta – mert végül is soha nem beszéltek –, akkor azok miatt. Azok miatt, akik a rendszer szolgái. Akik kiszolgálják a hatalmat. Azok miatt, ott kint, akiknek többjük van, akik vitték valamire, és ez az illető velük tart.
– Fulladj meg! Fordulj fel! Te utolsó! Te senki! Te jelentéktelen, tehetségtelen, frusztrált szánalmas alak.
Fél perc volt hátra.
– Ma nem jön össze – nyugtázta végül csalódottan.
Készülődni kezdett. Befűzte cipőjét, eltette tárcáját, telefonját, de fél szemét a gépen tartotta.
Kész. Most már indulni kell. A halkonzervek nem várhatnak tovább. És még a babkonzervek sincsenek kint a helyükön.
– Még az időmet is ellopta ez a tolvaj – döbbent rá hirtelen. – Nemcsak gőgös, tetű, gyűlölködő, tehetségtelen, jellemtelen, intoleráns, kirekesztő és homofób, de tolvaj is. Lop. Mint ott kint azok, akik a rendszer aljas szolgái. Akik nyalják a rendszer valagát.
– Mi van, te tolvaj? Már időt is lopsz? Mint a gazdáid?
Na, majd legközelebb. Ha látja, hogy posztol valamit, ezt majd jól hozzáírja.
Holnap. Mert holnap is lesz nap. Meg konzervek, meg az a rohadt főnök, aki előtt meg se mer mukkanni, meg a félórás ebédidő. S talán eljön végre az ő ideje is.