„A Magyar Honvédség légi kutató-mentő szolgálata segített egy siklóernyős mentésében – közölte a Honvédelmi Minisztérium. Az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság a mentéshez a Magyar Honvédség légi kutató-mentő központjának segítségét kérte. A helikopter és annak egészségügyi személyzete a 41 éves férfit csörlős mentéssel, alpin eljárással emelte ki, majd átadták az Országos Mentőszolgálat munkatársainak.”

Mit keres az ott? Minek mászik fel oda?

Rendszerint ez az első dolog, mi eszembe jut, ha meglátok egy fickót, holmi kiugró szirtfokokon, éktelen mélységek fölött, eszelős magasságban kalimpálni. Mért nem volt jó neki ott, ahol eddig is volt? S ha máshová akart menni, miért nem egyszerűbb és veszélytelenebb módját választotta a migrációnak? S ha már életét kockára téve felment (lement, megmászta, leereszkedett, felugrott – nem kívánt törlendő) oda, ahol voltaképp semmi dolga nincs, mégis mit remélt, mit fog majd találni? Mi az a roppant érdekes dolog, amiért érdemes veszélyeztetni testi épségét, vagy lemondani az aggkori szenilitás és rendelőben való ücsörgés várható örömeiről?

Én, kérem, polgárember vagyok. Városi, sőt, kisvárosi lakos. Könyvesboltok, kanyargós utcák, eldugott nyomóskutak és titkos sörözők tudora, kinek idegen az efféle szabadtéri görcsös bizonyítási kényszer. Elfogadom, létezik oly lelki alkat, mely számára létfontosságú a veszély leküzdése feletti kéjérzet. Az „Én meg tudom csinálni” kivagyisága. Beszéltem is ilyennel, még ha nem is beszéltünk teljesen egy nyelvet. Ámde megvetéssel tölt el ez a korcsosulás, mely az elmúlt száz évben ehhez hozzáragadt, a korcsosulás, mely voltaképp a haladás velejárója.

A veszély látszata, az ugye kell, meg a melldöngetés, a „bezzeg én” gőgös diadalmámora? De mindezt haladó, azaz kiherélt módra. Fotelből, távkapcsolóval. Mert kérdem én, miféle veszély, miféle rizikó az, mely, ha beáll, azonnal ki is iktatódik? Hol a kockázat, ha utána rögvest kimentik az illetőt? Könnyű úgy lemászkálni fene nagy ronda, veszélyes gödrökbe, felmenni ormokra, honnan a sas is leszédül, eltűnni sötét erdők mélyen, hogy ha bennrekedünk, úgy elő a mobilt, s már jönnek is értünk, helikopterrel, terepjáróval, tévéhíradós vircsafttal, s visznek a kórházba. (S mindezt a mi, azaz a lusták és kényelmesek pénzén.) A mi adónk terhére. Én ezeket lehet, nem is menteném ki. Vagy legalábbis nem rögtön. Hagynám kicsit benn a gödörben. Vagy kalimpálni a sziklán.

Julianus barát még tudta, hogyha elindul ismeretlen tájak, s népek felkutatására, akár az életébe is kerülhet. Nincs tb, ha az első dárda a hátába áll, vagy gyomorrontást kap egy ismeretlen főzelékfélétől. Nem viszik sürgősségire, nincs röntgen, meg magánkórházban egy ágyas szoba, olvasólámpával, s wifi jelszóval. Ezt ő tudta, és nem is várt mást. Különben maradt volna a fenekén. Ott a tét még valódi volt, mondhatni, a sorsjáték nyílt kártyákkal, csalás nélkül lett lefolytatva. Minden életre-halálra. De az nem működik, kérem, hogy a melldöngetés meg a hírnév kijár, de rizikó, az semmi. S ha majd beüt a krach, jönnek és megbabusgatnak. Semmi törött láb, bezúzott koponya, semmi éhhalál, örökre eltűnés, csak Kodak-kép az Everest csúcsán?