Az Index körüli balhé nem szól másról, mint hogy egy jól körülhatárolható liberális újságírói élcsapat a saját jól felépített előjogait védi. Azért most csak képzeljük el, hogy bármelyik munkahelyen elhangzik egy olyan mondat, hogy „mi döntjük el, hogy kikkel akarunk együtt dolgozni.” Minden normális helyen, aki ezt kijelenti, azon először elmosolyodnak, majd megmutatják, hol, merre is van a kijárat. Az indexesek szerint azonban ez a normalitás: az indexes megválaszthatja a főnökét, mivel ő indexes. És ha valaki erre azt mondja neki, hogy „nem”, akkor ölelkező sírógörcsben tör ki. Ugyanis egy munkahelyen nem demokrácia, hanem hierarchia van.

Természetesen ez nem egy egyedi eset. Saját maguk építették fel önnön nélkülözhetetlenségük mítoszát. Az indexes felsőbbrendűség-tudat, hogy ők valakik, nem pedig csak egyszerű újságírók egy lapnál, régóta kialakulófélben lévő jelenség. Ennek talán a legszembetűnőbb megnyilvánulásai voltak, amikor kitették a lábukat a Nagykörúton túlra és ott rendszeresen előbb rácsodálkoztak a világra, majd búvalbélelten visszaballagtak a szerkesztőségükbe és lefitymálóan bepötyögték, hogy micsoda csodák is vannak a világon: vannak emberek, akiknek korán kell kelniük, késnek a vonatok, vannak közmunkások, akik a Fideszre szavaznak, és még a szalonspicces függetlenobjektív újságírójuknak is sorban kell állnia a KFC-ben. Csoda dolgok ezek. Adódik azonban a kérdés, hogy ha ezek az emberek csak a belvárosi, biciklifetisiszta, liberális, bozontos hajú, kreatív életművészeket tartják valakiknek, akkor tulajdonképpen miért is várják el a magyar társadalomtól, hogy biztosítsa számukra az ő kiváltságaikat? Most – állítólagos megtámadtatásukban – miért is gondolják azt, hogy majd tömegek fognak kiállni azokért, akik minden egyes megnyilvánulásukban mélyen lenézték és lesajnálták őket? Miért gondolják azt, hogy bárminemű erkölcsi kurázsira ad alapot az, hogy először közösségi fundraising címén letarhálják az olvasóikat, hogy „fennmaradhassanak”, aztán saját maguk döntenek fenn nem maradásukról?

De talán vesztegessünk pár szót arra is, hogy mennyire is volt független az Index. Mert ugye ez is egy fontos kérdés, ugyanis azt állítják ezek a jó tollú gyerekek, hogy ők mindig bárminemű befolyásolástól mentesen tudtak írni. Mindez roppant érdekes a tekintetben, hogy a lap rendszerint oligarchák tulajdonában volt. Ezek az oligarchák – például Simicska Lajos – pedig patyolattiszta úriemberek voltak, akik csak azért nem mentek el az angolkisasszonyokhoz, mert furán állt volna rajtuk a fityula. Nem így lenne? Érdekes, mert tulajdonlásuk alatt az Indexen pontosan 0 (azaz nulla) darab cikket lehetett találni ezen üzletemberekről. Ugyanakkor az is sokatmondó, hogy a napokban éppen az a Momentum tüntetett az Indexért, amely úgy képzeli el a sajtószabadságot – amely minden áldott nap megszűnik Magyarországon, ahogy az MSZP is minden nap megújul –, hogy elnökük bemehet egy szerkesztőségbe és ott az asztalra fenyegetően rádőlve kérhet számon újságírókat, hogy miért írtak róla ezt meg azt. Kitalálták, hogy csak ők képviselik a függetlenobjektív újságírást, minden más az propaganda – hogy aztán mélyen hallgassanak balos politikusok antiszemita kirohanásairól vagy a Black Lives Matter hurráoptimizmusában elkövetett vandalizmusról és gyilkosságokról.

Ne legyenek azonban kétségeink. Az indexes hangadóknak, akik felbujtották a munkatársaikat, ezzel szétverve a szerkesztőséget, valószínűleg már megvan az állásuk a 24.hu-nál, az RTL Klubnál, a HVG-nél, a Magyar Narancsnál, a Jelennél, a 444.hu-nál, a Mércénél, a 168 Óránál, az Azonnalinál, a Népszavánál, az ATV-nél, a WMN-nél, vagy bármelyik baloldali önkormányzatnál. Mert ugyebár „Nincs másik”.

A liberális kiváltságok azonban csak addig működnek, amíg szembe nem jön a valóság és le nem olvad az a máz, amit a kócos, atlétatrikós gyerekek magukra kentek. Bár lehet, hogy az Index az Index szerkesztőségének köszönhetően feldobta a talpát. De az indexesség sajnos pont ugyanúgy él majd tovább velünk, ahogy az SZDSZ-esség sem murdelt meg az SZDSZ megszűnésével.