„Most nem érek rá. Ne zavarj. Kávézom.”

Majd pár perc múlva látom, hogy az üzenő falán megjelenik egy kép. Látszik a keze, egy csésze, kiskanál és némi hab.

Kávézik!

Én csak lestem. De aztán leesett, hogy ez nem egyedi jelenség.

„Szeretek kávézni, olvasni és a barátaimmal lenni. Sokat nevetek.” Ezt egy blog bemutatkozójában olvastam. Ezt írta az illető magáról, mint személyes dolgot, amit őróla tudni kell, mint olyan valamit, amivel felhívja magára a figyelmet, ami egy teljesítmény, és ezért figyelnünk kell rá.

Ferenc megmászta a Himaláját négyszer, utoljára fél lábon ugrálva, és közben 24 órán keresztül a Sex Pistols együttes God save the Queen c. dalát hallgatta végtelenített felvételen. Ez egy teljesítmény. Elismerem.

Baromság, de teljesítmény.

Az is teljesítmény, amikor ismerősöm ezzel mutatkozik be a filatéliai csoportban: „Megvan nekem az összes dél-baranyai bélyegkibocsátás 1919-ből, köztük öt darab postatiszta”. Ez is baromság, de szintén valami. Az ember legalább egy picit elhümmenti magát, felhúzza a szemöldökét, majd elképzelhető, hogy este a sörözőben így szól a volt évfolyamtársához: „Te képzeld, ismerek egy fazont, aki ezt írta ki bemutatkozásképpen a filatéliai csoportban: „Megvan nekem az összes dél-baranyai bélyegkibocsátás 1919-ből, köztük öt darab postatiszta.”

Na de a kávézás?

Nem értettem a dolgot és kezdtem utánajárni. És láss csodát, egyre-másra jöttek az élmények, s döbbenten nyugtáztam, hogy ez a kávézás ott van iszonyat sok helyen.

„Szeretem a kávét!” – írja valaki. Más borítóképnek kitesz egy gőzölgő kávéscsészét, benne kanál. Megint más hetente posztol magáról egy képet, ahol kezében egy kávéscsésze, s ő elgondolkodva néz a távolba, vagy töprengve könyököl.

Most már nem hagytam annyiban. Folytattam a kutatást, és színészeknél, sportolóknál, tévés személyiségeknél szúrtam ki, hogy ők „kávéznak”. Nem vadásznak, építkeznek, akvarelleket gyűjtenek, vagy tizenéves lányokat hajkurásznak tiltott szerelemi viszony céljából.

Nem. Ők kávéznak. Ez egyfajta imágó? Vagy mi? Identitás?

Sok nekem már ez a kávé. Érzem, kezdem utálni, pedig amúgy semmi bajom vele. Én is iszom. Minden nap. Általában reggel. De erről én nem beszélek. Nem posztolom. Nem mutogatom. Nem vallok róla. Azt sem mondom sosem, hogy szeretem a kenyeret!

„Kávézom”. Igen, ezt emberek posztolják a Facebookon. Ismerkedős oldalakon odaírják magukról mint jellemvonást. Cikket írnak róla blogokban. Videókat vlogokban. Feri és Béla, és Moncsi meg Krisztián. Kávézik, értik? Kávézik!

A nagymamám is kávézott. Az unokaöcsém is. Egyik sem gondolta magáról, hogy ő most „életmódot” folytat, és neki van imágója.
Ezt egyfajta krúdys anyámkínjának gondolják szerintem. talán a gőzölgés miatt, bár Krúdy a húsleves gőzét változtatta életérzéssé – és pénzzé –, de lássuk be, ez is csak Latinovitscsal működött igazán, és filmen.

De ez más. A kávé csak egy kávé!

Ráírtam ismét fentebbi ismerősömre, hogy kikérjem a tanácsát:
– Tudja mit? – kezdtem bele. – Írok egy rövid publit a kávézásról! Maga mit írna a kávézásról? Erre ő: Kávézás közben?

Teljesen ledöbbentem: Maga megint kávézik?! És mire gondol? – Arra gondolok, hogy minél tovább tartson. És aztán iszom még egyet. Lassan.

– Meséljen – írom neki. – Milyen a kávés lét? Létezik maga szerint kávés identitás? Maguk, kávésok összejárnak? Van kávés feeling? Vagy a kávés lét az egy gender?

Van maga szerint különbség a kávés generációk közt?

Innentől nem válaszolt. Biztos épp főzött egy harmadik kávét.

Írtam gyorsan egy hölgyismerősömnek is, ki igen kedves a szívemnek.

Mit gondolsz a kávéról?

- Utálom – vetette ő oda.

Éreztem, hogy megdobban a szívem. A szerelem lényege nem az, hogy ugyanazokat a dolgokat szeretitek. A szerelem lényege az, hogy ugyanazokat utáljátok.

A szerelem lényege az utálat!