Ennek lényege, hogy paradicsommadárnak öltözött, neccharisnyás, szőrös férfiak, egymásba fonódó, rendszerint bűnronda nők, valamint meghatározhatatlan nemű emberi lények igyekeznek nekünk bebizonyítani, hogy ők is nagyszerű magyarok. A fogócska lényege abban állt – vagy áll? –, hogy néhány, százkilós másképp gondolkodó, akiről nagyon is könnyű eldönteni, hogy férfi, szintén tiszteletét teszi a helyszínen. Régebben köveket is dobáltak, emezek sikoltoztak a platón és az aszfalton, mostanában viszont csak szópárbaj zajlik. Aztán mindenki szépen hazamegy azzal az érzéssel, hogy tett valamit a normalitásért. Az egyik azzal, hogy a pucér seggét simogatta a boájával, a másik, hogy vörös fejjel ordított egész nap.

Én a magam részéről nem szeretek fogócskázni.

Azt viszont határozottan gondolom, hogy amikor a boás csapat Szent István koronáját szivárványba burkolja, akkor nemcsak az elemi jó ízlés, hanem önmaguk ellen is vét. Azzal ugyanis, hogy átlépnek a másik térfélre, és lelopkodják a dresszt az ellenfélről, hogy abban focizzanak tovább, szabálytalanságot követnek el. És ilyenkor úgy szokott lenni, hogy a sok szemétség, provokáció láttán a mi csapatunk erőre kap és lendületes rohamok után megfordítja az eredményt, de legalábbis döntetlenre hozza a meccset.

A kődobálás és a buzizás nincs benne a győzelem kelléktárában, egyszerűen azért, mert pontosan az a céljuk, hogy mi méltóságunkat veszítve ordítozzunk, ahelyett, hogy gondolkodnánk. Ne sétáljunk be a csapdájukba, igyekezzünk a saját szabályaink szerint játszani!

A pride-os brigádot nem a tömény agresszió, hanem a törvényi tényállásokhoz való ragaszkodás bizonytalanítja el. Ha mi nem teszünk mást, csak a rendelkezésünkre álló térben ragaszkodunk a törvényekhez, és azon belül elmegyünk a maximumig, nagyon kellemetlenül érzik majd magukat. A magyar törvények ugyanis jók. Az agymosás egyelőre nem olyan fokú, mint a nyugati világban, és bár próbálkoznak, próbálkoznak, a pederaszta még nem a magyar társadalom hőse.

A Pride ellen humorral és tudással kell harcolni. Mindent ki kell aknázni a rendelkezésünkre álló térben, el kell menni a falig. Ki kell mondani az igazságot, amíg kimondhatjuk, nevetségessé kell őket tenni lépten-nyomon. Nyugodtan lehet gúnyolódni rajtuk. Érvelésünk lehetőleg arra irányuljon, hogy leginkább szánalmas, amikor valaki másnak képzeli magát, mint ami. Mondjuk el azt is, hogy a magunk részéről sajnáljuk ezeket az embereket, nyilván azért lettek ilyenek, mert gyermekkorukban bántalmazták őket, esetleg nem volt apjuk, felbomlott a családjuk, és amikor másokban az ösztönöket helyes irányba tereli a környezete, náluk nem volt kinek terelgetni.

Beszélgessünk arról is gyakran, hogy bármilyen erőfeszítéssel kutatják is, nincsen homoszexuális gén. A saját nemünkhöz vonzódni ugyanannyira szocializációs, mint genetikai kérdés. Senki sem születik másnak, legfeljebb azzá változik. Ha a Pride-ról feljön a szó, szelíd mosollyal mondjuk azt barátainknak, ismerősöknek és ismeretleneknek, hogy meleg aktivistának lenni nem büszkeség, hanem szégyen dolga. Ők ugyanis nem liberálisok, nem hisznek az emberi jogokban. Mi sokkal liberálisabbak vagyunk nálunk, ugyanis magánügynek tekintjük saját magunk és mások szexuális irányultságát, és hiszünk abban, hogy semmilyen joghátrány nem érhet senkit azért, amilyen. Amikor azonban ők közügyet kreálnak a magánügyükből, amikor utcára viszik vonzalmaikat, akkor ne csodálkozzanak, hogy utcai választ is kapnak. Mélységesen sajnáljuk a dolgot, de szóltunk előre, hogy így lesz.

Bográcsozás/sütögetés/strandolás közben azt is elmondhatjuk beszélgetőtársunknak, hogy valószínűleg érdemes foglalkozni a helyreállító terápiával, hiszen a dühödt indulat, ahogyan a „meleg” szervezetek reagálnak a módszerre, azt jelzi, hogy lehet benne némi igazság. És miért is ne akarhatná bárki, hogy homoszexuálisból (újra) heteroszexuális lehessen? Hiszen csak annyit kérnek, mint a Pride! Ha valakinek a legszentebb jogaként tolerálni kell, hogy férfi létére nőként tekintsünk rá, ugyanilyen toleranciával fogadjuk, ha valaki homoszexuálisból heteroszexuálissá akar válni. Példák sokasága bizonyítja, hogy a helyreállítás eredményes, sokan szakítottak vonzalmaikkal, irányultságukkal, és ma már heteróként élnek. Legyünk annyira liberálisak, hogy nem avatkozunk bele, ki hogyan akar élni! Arról viszont ejtsünk el néhány szót, hogy a visszaállító terápiát egy sereg nyugati országban üldözik, ezzel is leleplezve a saját maguk által épített humanista mítoszukat.

Csevegjünk el arról is, hogy az örökbefogadásról ebben az országban ne is álmodjanak a Pride hősei. Teljesen nyilvánvaló ugyanis, hogy azonos nemű szülők által felnevelve nagyobb arányban lesznek homoszexuálisak a gyerekek, mint egyébként. És ezt ki akarja? Kinek jó ez? A magyar társadalomnak, az államnak, a heteroszexuális többségnek biztosan nem. Éppen ezért semmilyen állami eszközzel ne bátorítsuk őket, és nem szabad kiskaput nyitni a szívünkben. Alkotmányunk szerint a házasság egy férfi és egy nő önkéntes elhatározása alapján létrejött életközösség. Pont. Tessék betartani a törvényeket!

Ugyanilyen határozottan rá kell mutatni arra, hogy a „melegmozgalom” lépésről lépésre halad, évszázados tabukkal döntenek meg elképesztő befolyással, pénzzel, hatalommal és erővel. Értessük meg beszélgetőpartnerünkkel, hogy semmi sem történik véletlenül ebben az ügyben, és hogy korunk valódi hősei azok, akik szembemennek a gondolatrendőrséggel, és ki merik mondani, hogy nem tisztelünk senkit pusztán azért, mert homoszexuális (kopasz, dán, nő, sánta, hejőcsabai, stb.). Az adottságok önmagukban nem tiszteletreméltóak. Az adottságok mögötti ember a fontos, és ha az ember rossz, akkor semmilyen pride-ista etikett nem kötelezhet minket, hogy ne undorodjunk tőle. Semmi baj az érdektelenségünkkel. Csak az ösztöneinkre és a tapasztalatainkra hallgassunk, azok fontosabbak, mint az ipari méretű agymosás.

De ami a leglényegesebb, azt mondjuk el, hogy igyekszünk családban élni, családot alapítani, és nem elsősorban azért, hogy jó példával járjunk elöl (ez sem mellékes), hanem, hogy harmonikusan, egészségesen, boldogan élhessünk. Hogy önmagunk legyünk, ne valaki más. A család megvéd, a család jól működik, a családban élünk tovább halálunk után is. A család: férfi, nő, gyerek (gyerekek). Az is család, ha valaki hiányzik, de mindenki más megvan. A férfi-férfi, nő-nő együttélés, gyerekkel vagy anélkül: nem család.

Nem kell ide kőzápor, nem kell ide ordítozás, ezeket mondjuk el, és akkor talán tényleg tettünk valamit a szélsőséges aktivisták ellen.