Sokszor hallom különféle helyeken és helyzetekben. „Csak az ember képes ilyet tenni”. „Csak az ember lehet ennyire aljas és szemét!”

Ezeket így időnként kiengedik a népek a szájukon, mert láttak valami borzalmasat, ami szerintük elképzelhetetlen a természetben – mármint a romlatlan természetben –, egy darabig kilépnek az emberek világából, eltávolodnak, mert megvetik, és hát kilógni valahonnan mégiscsak dacos és büszke dolog, aztán napirendre térnek fölötte, és visszamennek lélekben abba az emberi közösségbe, mely a természet vad világában a páratlan béke és önzetlenség szigete.

„Csak az ember…”. Nos, az ilyen mondat számomra egyrészt kicsit olyan, mint a Black Live Matters, másrészt egész egyszerűen nem igaz.

Olyan, mert az ember a saját fajtáját nem köpködi. Sem mint magyar, sem mint európai, sem mint fehér ember. De mint élőlény sem szidja az életet, vagy ha mégis, ott gond van.

Fekete Istvánt olvasok.

Mindegy, hogy melyiket, mert szinte bármelyik műve lehetne – talán a Zsellérek kivételével. A hangulat és látásmód ismétlődik. Még a Tüskevár és a Téli berek is néhol ez a világ, és nem tudom ki volt, az az ostoba, aki ezeket „ifjúsági” címkével ellátta.

Állat = gyerek. Animációs film = gyerek. Képregény = gyerek. Ó, szent együgyűség!

A gyerekeket valójában nem érdeklik az állatok, és megismerni se akarják őket. A Keménykalap és krumpliorr közismert jelentében is az idős úr okoskodik az oroszlánról, az állatok királyáról, a kiskölyköt nem érdekli: Mi ez az állat Jenőke? Cica.

A nagy író univerzumában az állatok egyszerre kedves és egyszerre kegyetlen lények. A természet mindig tiszta és világos, de embertelen.

„Kele hatalmas, öreg gólya volt. Amazok két fiatal pár.

Álltak. Kele hidegen nézett rájuk. Kele otthon volt. Ezt azok megérezték. Az egyik vándor megmozdult.

– Pihenünk, és megyünk tovább. Nem rontjuk a vadászatodat.

Kele bólintott, szeme megenyhült, mire az egyik gólya-asszonyság is melegebben nézett Kelére. – Azt hittük, mi vagyunk az elsők… de te már itt vagy.

– El sem mentem.

Erre valamennyien ránéztek, gyanakodva és csodálkozva.

– Lehetséges? – Lehetséges.

Hallgattak. A vándorok tanácstalanul néztek a patakra.

– Megszegted a Törvényt, és nem pusztultál el?

– Nem. Az ember adott meleget, az ember adott enni, s az ember adott Törvényt. Beteg volt a szárnyam, és meggyógyította.

– Csodálatos!

– Az. De most megérkezett az én népem, vele minden, amit elvesztettem. Az ember látott, és tudja, hogy az ő Törvényéből már kirepültem.

– Fészked?

– Nincs, de ezen a tavaszon nem is lesz. Nem repülök még úgy, ahogy kellene.

– Láttuk – élénkült meg a két férj –, láttuk. – Engedtek merevségükből.

Nem rak fészket, gondolták, rosszul repül, az asszonyok biztonságban vannak. Sőt! A Szabadok Törvénye azt mondja: a gyengét még gyengébbé tenni.

Az egyik gólya megsuhogtatta szárnyát.

– Akkor majd körülnézünk, s ha jónak találjuk, megtelepszünk. Téged meg etessen tovább az ember. – És elnézett, mintha Kele ott se lenne.”

A gólya kilöki a fészkéből a saját kölykét, ha túl nagy feladat etetni, az imádkozó sáska leharapja párzáskor a hím fejét, a kakukk idegen fészekbe rak tojást, és a kikelő fióka kegyetlenül megöli vetélytársait. Az állat csak a saját érdekeit nézi.

És öl élvezetből is. Akinek volt házi macskája, az tudja ezt. A macskánál ez alapjárat, az embernél ellenben bűnözés.

– Láttam, repültél – mondja Miska szeme –, miért jöttél vissza; nem kellünk mi már neked… csak amíg melegítettünk.

– Akkor az volt a Törvény, most meg ez.

– Szép kis törvény.

Kele elgondolkodott.

– Nem tehetek másként, Miska. Az én népem megérkezett, az én időm elérkezett. Hozzájuk tartozom, és úgy is élek. Baj ez?

– És a hála? – billegette fülét Miska.

– Nem tudom, mi az.

– Hát… hogy… – és a szamár idegesen vakarta meg hátsó lábával füle tövét – az… hogyan is értessem meg veled… hogy mi tettünk neked valamit, s ezért neked is kell tenni valamit.

– Mit tegyek?

– Légy velünk! Ezzel tartozol nekünk.

– Ezt megint nem értem – topogott a gólya tanácstalanul –, de talán azt akarod mondani, hogy a rét helyett legyek itt, és aludjam a pajtában?

– Ilyesmit.

– Nem tehetem – ingatta fejét a gólya –, és nem is teszem. Az én Törvényem, mióta megint jó a szárnyam, a Szabadok Törvénye.

– Amikor bajban voltál, jó volt az ember Törvénye.

– Akkor jó volt; most már nem jó, és hogy akkor elfogadtam, mert el kellett fogadnom, azt is az én Törvényem akarta; hogy megmaradjak.

– Szóval, csak az a jó, ami neked jó?

A gólya csodálkozva nézett a szamárra. – Igen, Miska. Ami nekem rossz, hogy lehetne az jó?

– Azt hiszed, nekünk jó volt, amikor fáztál, és ránk álltál a hideg lábaddal?

– Azt hiszem, mert ti akartátok.”

Az ember az egyetlen faj, mely tesz olyat, ami nem közvetlen érdeke. Ráadásul mi elég jól megtanultuk elviselni egymást. Vajon a baglyok tudnának-e utazni egy sűrűn tömött buszban?

Milliós városokban élünk egymás hegyén-hátán, segítjük a gyengét, életben tartjuk, akiből nincs haszon, adunk, ha van, mindezt kizárólag azért, mert elszakadtunk a természettől. Ilyet tényleg „csak az ember” képes tenni.

Olvassunk Fekete Istvánt. És magyar irodalmat.

Ne magyar nyelvűt, magyart.

Külföldit kevésbé. Tanuljunk a „jóságos” természettől. Gondoljunk kizárólag magunkra. Nem egyéni, hanem közösségi szinten. Mert az ember túlélése a közösség. Legyünk önzők. A kakukk is az.