Boros úr e szókkal nyitott be az ajtón, majd foglalt helyet a szemközti padozaton. Könyökét a Singer varrógép – a Fabódéban ezek helyettesítették az asztalokat – fedőlapjára helyezte, majd tisztelettudóan intett a sarokban trónoló hatalmas alaknak, aki félbehagyta a Sáh-Náménak, a perzsák híres nemzeti eposzának tanulmányozását, és méltósággal bólintott felé.

Ő volt Mihály úr, a DÜSZ elnöke, s egyben a csapos is.

A Demokrácia Üldözötteinek Szövetsége legfrissebb ülésnapján majd a teljes tagság megjelent, leszámítva vezérünket és példaképünket Keskeny Károly, aki mint afféle ködlovag, hol itt, hol ott bukkant fel, nem lehetett tudni mikor, s merre futunk össze vele, vagy mikor tiszteli meg a társaságunkat.

De ettől függetlenül mi tiszteltük őt, vezérünknek tekintettük, s képviseltük az általa meghirdetett elveket az ő személyes jelenléte nélkül is.

Szomszéd úr hosszú idő után újfent jelenlétével örvendeztette meg a társaságot, s épp Rácz úrnak magyarázta az otthoni pálinkafőzés műhelytitkait. Szász Kornél egy XVIII. századbeli, pápai enciklikát tanulmányozott, Hévizy-Bárczes Károly pedig épp az imént hagyta el a Fabódé területét, csapkodva, dérrel-dúrral, öklét rázva az ég felé. Valamin összekülönbözhettek Szásszal.

Szász az eset után még percekig idegesen rendezgette az előtte heverő régi iratokat, és rejtelmes, latin nyelvű egyházi szövegeket mormogott.

– „Mai fiatalokat!” – csapott le rá rögtön Rácz úr, félbeszakítva a Szomszéd úr fejtegetéseit. – Emlékszik, annak idején mennyire utáltuk ezt a hangzatos közhelyet? Kérem, árulja el, miért alkalmazza hát akkor most ön is?

Szomszéd úr kissé sérve érezte magát, amiért előadásának nem szenteltek oly mértékű figyelmet, mint amekkorát az szerinte megérdemelt volna, így a kelleténél élesebb hangon vette fel a kesztyűt.

– Ha már az ember abba a korba jut – emelte fel a mutatóujját –, hát ne tétovázzon! Élvezettel ejtse ki ajkán ezt a korábban szerfölött utált kitételt. Egy bizonyos életkor betöltése után ez ugyanis jár az embernek!

Megelégeltem ezt a verbális entrópiát.

– Uraim! Engem érdekel a Boros úr meglátása a fiatalság megítélésével kapcsolatban. Engedjük meg neki, hadd fejtse ki az álláspontját.

Boros úr elégedetten nyugtázta a beszélgetés ily irányba való kanyarodását, s rendelt magának egy sört.

– Az úri divatról szerettem volna pár szót ejteni – kezdte, s a hangja megnyugtatóan zsongott. – Biztosíthatom az urakat, nem a bukjelszoknya népszerűsítésébe óhajtottam fogni, nem holmi mellényviselési, meg virágot a gomblyukba tűzési friss őrületeket érintenék, ezeket tárgyalták eleget az országos divatlapok, inkább a mai ifjúság nadrágviselését helyezném górcső alá.

Észrevették az urak, hogy a mai ifjaknak trottyos a nadrágja? Nem, ne mosolyogjanak – intett elkerekedett tekintetünket látva –, igenis trottyos. Megy az ember a buszon, és látja, hogy mind az. Egytől egyig. A nadrágjuk ülepe szinte a térdüknél fityeg. Olyan, mintha – már elnézést ezért a vulgáris kitételért – becsináltak volna. Mintha útközben rájuk jött volna a dolog, és nem tudták volna visszatartani. Engem ez az életképtelenség piedesztálra emelésére emlékeztet.

Mihály úr megmozdult a sarokban, és horkantott egyet. Ezt igen gyakran cselekedte a mi elnökünk az utóbbi időben. Egy ideig vártuk, mond-e még valamit, de semmi több életjel nem érkezett felőle.

– Régen a szubkultúrák a tökösségről szóltak – folytatta Boros úr a mondandóját. – Arról, hogy „én vagyok a Jani”. A vagány srác. Aki megmutatja. De ma már ott tartunk – ha lehet így fogalmaznom –, hogy a bomlasztást is bomlasztják. Ma a szerencsétlenség a sikk. Megfigyelték az urak?

Ingattuk a fejünket, és megígértük, hogy ezután majd figyelni fogjuk.

Szász Kornél épp végzett az olvasnivalóval, félretette, s hozzánk fordult.

– A fiatalokat le kell nézni, uraim! Azt kell mondani: „Kis taknyos”. Meg: „Te ezt még nem érted”. Esetleg: „Majd, ha idősebb leszel”. Tuti siker. Mivel ezekre anno mi is idegesek voltunk, náluk is fix, hogy bejön. Sok száz éves recept.

Nekünk ráadásul igazunk is van, nem úgy, mint annak a sok vén fószernak, aki ránk mondta ugyanezt ’87-ben. Úgyhogy uraim, ha szabad javasolnom, csakis így cselekedjenek!