Mint az az elmúlt hetek eseményei során nyilvánvalóvá vált, az Amerikai Egyesült Államokban kitört zavargások résztvevői az utópisztikus, baloldali társadalmi törekvések jegyében a történelmet is átírnák: sorra rongálják meg, döntik le az általuk rasszistának bélyegzett személyek szobrait.

A globalizmus korában nem meglepő, hogy ez a kultúrbalos „népi mulatság” pillanatok alatt átterjedt Európára, az antifasiszták és az emberi jogi aktivisták az öreg kontinensen is a szobrok ellen fordultak. (A szobordöntögetők öngyűlölő mentalitásáról Filipp Dávid kollégám írt egy remek cikket, ami IDE KATTINTVA olvasható el.)

A saját ideológiájuk logikája szerint bárki lehet rasszista, így nemigen létezik olyan történelmi személyiség, akit ne fenyegetne a posztumusz kiátkozás. Mondani sem kell, hogy a versenyben „előnnyel” indulnak a fehér politikusok, írók, költők, festők, üzletemberek, de ma már a sötétebb bőrszín sem jelent védettséget:

Ahogy az sajnos várható volt, a szoborellenes láz elérte Magyarországot is, az első áldozat Winston Churchill budapesti szobra lett, amelyet a – vélelmezhetően – antifasiszta elkövetők a „racist”, „nazi” és „BLM” (a Black Lives Matter mozgalom rövidítése) szavakkal firkáltak össze.

(Abba a logikai ellentétbe már nem is érdemes belemenni, hogy a korábbi brit miniszterelnök mégis hogyan lehetett volna náci, amikor a második világháború előtt és alatt éppen ő volt Hitler egyik fő kritikusa, majd pedig ellensége. Megszokhattuk már, hogy napjaink baloldali-liberális „forradalmárait” az égegyadta világon minden érdekli, leszámítva a tényeket…)

A Városligetben található Churchill-szobor megrongálása önmagában egy majdhogynem irreleváns hír lenne, mert hát valljuk be őszintén, a mi szempontunkból a korábbi brit miniszterelnök nem volt egy túlságosan pozitív történelmi szereplő, az angolszász szövetségesek bombáit mi is megkaptuk a második világháború alatt.

Ha viszont kontextusba illesztjük a történéseket, egyértelművé válik, hogy ez még csak a kezdet,

Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában de facto terrorszervezetként működő Antifa mozgalom Magyarországon is jelen van, destruktív, a társadalom felforgatására irányuló törekvéseiket külföldi hátszéllel végzik.

Szerencsére idehaza még kezelhető a helyzet, az erőszakos antifasiszták nincsenek sokan, s az eddigi akciók többsége inkább volt bohózatba illő, mintsem valódi veszéllyel fenyegető incidens. Igen ám, csakhogy a nyugati folyamatokat látva közel sem biztos, hogy ez így is marad, a kígyót még addig érdemes eltaposni, amíg nem bújt ki a tojásból.

Ha viszont nem lépünk fel kellő határozottsággal az Antifa ellen, Churchill után jönnek majd a mi szobraink is, egy szempillantás alatt lehet „rasszista”, „náci”, „nőgyűlölő”, „homofób”, vagy éppen „antiszemita” a magyar történelem és irodalom ismert alakjaiból. Ne legyenek illúzióink, számukra egy fikarcnyival sem vállalhatóbb mondjuk Szent István (az antifasiszták követhetetlen logikája szerint: bigott katolikus, aki a vallási tolerancia liberális értékét lábbal tiporta), Hunyadi János (iszlamofób, aki ahelyett, hogy letérdelt volna a törökök előtt, megvédte az országot), esetleg Szabó Lőrinc (rasszista, aki az Esik a hó című gyerekversében „fehér már az utca, | fehér már a muszka, | pepita a néger, | nincs már Fekete Péter...” sorokkal hirdette a fehér felsőbbrendűséget). Utólag, az adott kor körülményeit figyelmen kívül hagyva szemrebbenés nélkül sütik rá a bélyegjeiket boldog-boldogtalanra.

A több száz éve zajló, de 1968 óta az addiginál is magasabb fordulatszámon pörgő kultúrharc mostanra a tetőpontjára hágott: az értékrendünk, az életformánk alapjai vannak veszélyben. Ma még Churchill, holnap a mi szobraink, holnapután a puszta létünk.

Ma még meg lehet húzni a határt. Holnap már késő lesz.