Néni lángossal
2020.06.16. 10:15
Harmadmagával érkezett a piac népszerű lángosozójához. Szuszogva megállt, letette a tömött bevásárlószatyrot. Mellette kisunoka, a néni a kezét fogta, mögötte a férje, két újabb szatyorral egyensúlyozva.
Előttük már hatan álltak sorba. Mindannyian betartva a koronavírus idején szokásos sortávolságot, türelemmel várakoztak.
– Nem éri meg a várakozást. Legalább félóra – mondta a néni.
Aztán óvatosan előrement. Oldalazva haladt a sor elejéhez, belesett az ablak előtt álló nő válla felett. Lassan, nagyon lassan visszatotyogott az övéihez, de közben éberen figyelt: ha valaki felajánlaná, azonnal beállna a sor közepére, talán az elejére. De nem volt szerencséje. Pedig még a lábát is húzta egy kicsit, fájdalmas arcával pedig jelezte, pokoli érzés új érkezőnek lenni. Végül mégis a friss lángos mellett döntöttek: ő, a kislány és a férje. Beálltak a sor végére.
– Az a baj, hogy tízesével viszik a lángost. Azért kell ennyit várni. Legalább egy óra még – szólalt meg ismét panaszos hangján a néni.
Időközben az ablaknál álló nő befejezte a vásárlást. Kezében három becsomagolt lángossal dolgára indult.
– Nem is lehet ezt így csinálni. Egy ember végzi a munkát, azért ilyen hosszú a sor. Egyszerre egyet sütnek. Soha nem lesz vége.
Odabent három nő dolgozott, felosztották a feladatokat. Egyikük a tésztát gyúrta, darabolta, a másik kinyújtotta és forró olajra dobta, a harmadik adminisztrált, elvette a pénzt, kiadta a lángost.
A néni férje semmit sem szólt. Csak a kavicsokat rugdosta a cipőjével, tekintetét egyszer sem emelte fel.
– Hányszor mondtam, fejezd már be. Mindig ezt csinálod.
A férfi abbahagyta a rugdosást. Egy ideig várt, várakozott, aztán kiállt a sorból, eloldalgott. Legeltette a szemét a piaci forgatagon, az embereken, akik oda mehettek, ahova akartak.
– Mennyibe is kerül a lángos? Szaladj, kislányom, nézd meg!
– Háromszázötven a sima, négyszáz a sajtos, ötszáz a sajtos-tejfölös. Van még tarjás is, de arra nem emlékszem.
– Jézusmária! – mondta a néni és láthatóan megrázta a hír. Azért elővette a pénztárcáját, és a két húszezres mellől kihúzott egy ötezrest. Megint előrekémlelt, kinyújtotta nyakát. Hosszasan gondolkodott, aztán kibökte.
– Olyan lassan sütik, mintha én sütném.
Egy perc múlva pedig ezt mondta:
– Azért jó volna megtanulni lángost sütni.
A piacra közben egyre többen érkeztek. Nagy szoknyás kofák fürkészték az elhaladókat, megszólították őket, a portékájukat kínálgatták. Odafent az égen sötét felhő tűnt fel.
– Mindjárt esik. Megázunk. Bőrig fogunk ázni – mondta a néni. Nagyot sóhajtott. Sóhajtása kis híján az egész teret betöltötte.
Időközben a sor haladt, egyre haladt. Tizenöt perc sem telt el, mióta megérkeztek. Lassan ők következtek. A néni egyre izgatottabban topogott, egészen odahajolt az előtte állóhoz. Próbálta letolni a színről, de legalábbis felgyorsítani az adásvételét. Nézte, egyre nézte, ahogyan odabent sürgölődnek, időnként megcsóválta a fejét, hogy jelezze, átlát és mélységesen elítél mindent. A sütési folyamatot, az akadozó munkát, még a zivataros időjárást is.
Végre rájuk került a sor. A néni arca felragyogott, kezében a pénzzel két lángost kért. A harmadikat becsomagoltatta férjének, aki időközben kámforrá várt. Nyilván visszament a kocsihoz, mint mindig. A néni arra gondolt, hogy ezen a kislányon kívül az egész világ összeszövetkezett ellene. Sóhajtott egy nagyot, beleharapott a lángosba.
– Vigyázz, tűzforró! Nem is értem, hogy adhatják ki így. Ehetetlen!
A kislány egy szót sem szólt, csak összefogta a lángost a zsíros papírral. Lassan ballagtak, egy perc múlva belevesztek a forgatagba.