A gép mögött ülve
2020.06.06. 14:40
A héten eléggé pocsék idő volt, úgyhogy a lábamat ritkán tettem ki. (Leszámítva azt a pár métert, amit a kenyérért, meg a napi húsadagért tettem.) A nap nagy részében az interneten kattintgattam, s így friss élményeimet is a kattintgatás révén szereztem, melyeket most megosztok a tisztelt olvasókkal.
A város rossz. A város az a bűn, a fertő. Ezt olvasom gyakran lelkes jobboldali fórumokon. És kik szidják a várost általában? A városi értelmiségiek. Jómódban, kényelemben, íróasztal mögött okoskodva – ahogy most én is -, két Prohászka meg egy Hamvas Béla között.
A vidéki ritkán szidja a várost. Ő általában ide akar jönni. Csak a városi szidja a várost, de persze nem megy le falura, nem fonja szorosabbra kapcsolatát az anyafölddel, mert ebben az esetben dolgozni kell, izzadni, hajolgatni. A tradíciót a Facebookon legkönnyebb képviselni, miközben az édesanyánk mossa az ingünket és főz ránk, de mi néha kioktatjuk, hogy nem elég kézműves, és miért fehér cukrot vesz, barna helyett.
„Progresszív”. Ezt a kifejezést is sokszor olvasom. Festményre, prózára, zenére is alkalmazzák. Olykor még ideológiára is.
Megnéztem az ezzel a címkével ellátott képeket, prózairodalmi szövegeket, a zajzenéket, az ideológiai megközelítést, s kikövetkeztettem, hogy progresszívvá attól válik valami, ha nem normálisan, hanem hibásan, felibe-harmadába teszünk, vagy kontár módra végzünk el valamit. (Az un. progresszív rock más tészta, az a ló túlsó oldala, itt másról beszélünk.)
A progresszív regényben nincs cselekmény, a festményen nincs semmi kézzelfogható, vagy csak vázlatosan, odavetve, s a progresszív politikus azt mondja, hogy ha én a saját fajtámat jobban szeretem, mint az idegent, akkor rossz vagyok.
Ha odaégetem a rántást, nem húzom le a WC-t, rosszul szerelem meg a villanykapcsolót, és lukas cipőben megyek színházba, akkor már progresszív vagyok?
Emlékszem, pár évvel ezelőtt Tarr Béla – nézhetetlen, és fárasztó nyűglődések díjakkal stafírungozott nagymestere – csúnyákat mondott az amerikai elnökről, meg a magyar viszonyokról is – „Trump az Egyesült Államok szégyene. Orbán Viktor Magyarország szégyene” -, s minap akkor hallhattunk róla, amikor aláírt egy nemzetközi felhívást. „Ne térjünk vissza a „normalitásba” a koronavírus-járvány után, a világnak változnia kell!”
Ebből két dolog vehető le azonnal. A rendezőnek nem tetszik a normalitás fogalma, elutasítja, másrészt igazi haladóként képtelen az emberi természetet megérteni. Az ember ugyanis nem változik soha, és semmiben – csak, ha kényszerítik rá.
Mellesleg csak nekem tűnik fel, hogy az ideológiailag bomlasztást képviselő alkotók a művészetükben is a rútat állítják középpontba?
Bár bevallom, az új regényemet kellene írnom, felkerestem néhány ideologikus oldalt is. (Mi mást csináljon az ember a reggeli kávét hörpölgetve?) Végigjártam ateisták, szkeptikusok, liberálisok, feministák, veganisták, monarchisták, tradicionalisták oldalait, elolvastam jó pár harcos posztjukat, s az alattuk olvasható kommentelői tébolyt, s a következőkön gondolkodtam: Az ilyen embereknek vajon vannak-e barátaik?
Mert láthatóan soha nem az embert nézik, hanem az eszmét és a rideg szabálykövetést.
(Mellesleg mind a túlzottan szabálykövető, mind a túlságosan szabados ember voltaképp a tehetségtől fél, azt gyűlöli. A tehetség ugyanis korlátokat tör át, de ugyanakkor törvényt is szab, ösvényt vág és szabályt alkot. A fantáziátlan, tehetségtelen ember pedig vagy betű szinten követi a szabályokat, vagy semmi szabályt nem tart be, de mindkettő mögött saját unalmas jelentéktelensége áll.
Épp ezért a túlzottan szabálykövetés, és a semmi szabályt be nem tartás egy és ugyanaz.)
Ha összejárunk valakivel, azért, hogy ugyanazt ugyanúgy mondjuk, mint a másik, s így jól érezzük magunkat, az nem barátság.
Az ilyesmit így hívják: Elvtárs.