Épp egy beszélgetést olvastam az újságban egy gazdával, aki arról panaszkodott, hogy azt hitte, a kertjéből már eltüntette az akácot, több éve nem jelentkezett, s lám, az egyik tavasszal kidugta a fejét a földből, amikor éreztem, hogy megkocogtatják a vállam.

Felemeltem a fejem, s a Géza állt ott. Géza, akit több hónapja nem láttam, s már azt hittem, örökre megszabadultam tőle.

- Képzeld – foglalt helyet asztalomnál a barátom, noha erre nem kapott felszólítást. – Találkoztam egy Marival.

Letettem kezemből az újságot, s az arcába néztem. Zaklatottságról árulkodott a pillantása. Vártam, hátha bővebben is kifejti mondandóját, de ő csak hallgatott.

- Parancsolsz? – kérdeztem végül.

– Nem érted? – túrt a hajába. – Egy élő, eleven, hús vér Marival. Mari. Mária. Esetleg Marcsi. Ragozzam még? – Hadonászott türelmetlenül. – Mit nem értesz ezen?

Felkeltem az íróasztalom mellől, s járkálni kezdtem a szobában. Előre, hátra. A falon függő Széchenyi kép hűvös nyugalommal figyelte lépteimet. Barátom úgyszintén.

– Nem lehet, hogy valamit félrehallottál? – álltam meg hirtelen előtte. – Nem fordulhat esetleg elő, hogy az illető hölgy a bemutatkozásnál kissé hadarva ejtette ki a szavakat, s te ezért hallottad félre? És voltaképp nem is Mari az a szóban forgó személy, hanem mondjuk egy Niki?

Barátom megrázta a fejét, s csak ennyi mondott:

- Nem.

Tovább róttam a köröket, majd kisvártatva ismét megállapodtam előtte.

– És az sem lehetséges, hogy az illető hölgy neve voltaképp Ivett? (Nem.) Vivien? (Nem.) Jennifer? (Nem.) Tekla? (Nem.) Pálma? Zsejke? Bianka? Szófia? Bella? Szonja? Bíborka? Vanda?

Összes felvetésemre egy tömör fejrázás volt a válasz mindössze.

Egyszerűen nem értettem a dolgot. Tettem még pár kört a nappaliban, majd az utolsó kapaszkodó felé nyújtottam a kezem.

- És mondd – hajoltam felé óvatosan. – Nem lehetséges, hogy többet ittál a kelleténél, vagy a félhomály volt erős, s az a feltételezett Mari – fogadjuk most el –, nem fiatal hölgy, hanem éltes matróna? Nem lehet másként, mert én az elmúlt két évtizedben nem találkoztam egyetlen eleven, létező Marival sem. S nem hinném, hogy pont Te – igyekeztem szavaimban elfojtani a megvetést – lennél annyira ügyes, és annyira szerencsés, hogy kifogjál egy ilyet.

- Pedig de! – Állt fel barátom a székből, s kihúzta magát.

– Tegnap ott állt előttem egy eleven, valódi, hús-vér Mari. Ráadásul csinos. Sehol nem vagy hozzám képest! – tette még hozzá, s az ajtóhoz lépett.

Néztem távozó hátába, s hirtelen a tudatomba villant a kérdés:

- Atyaég! S vajon hol lehetnek az Erzsik?