„Utasítás a Brandenburg tartományba bevonuló csapatok magatartására vonatkozólag.

1. Minthogy ez alkalommal nemcsak a szemben álló csapatoktól, hanem a lakosságtól se várható más, mint ellenséges fogadtatás, ezért a hadicikkelyekben megszabott büntetés terhe mellett sem nappal, sem éjjel, senki nem hagyhatja el a csapatát és a helyes óvintézkedések ellen fellázadó gondatlanság az elöljárók által minden elnézés nélkül toroltassék meg. Ezért 2. a csapatok minden időben éberek és elővigyázatosak, az első parancsra vagy riadóra készek, kötelességük teljesítésében készségesek és elöljáróik iránt feltétlenül engedelmesek legyenek.”

Ezen kemény mondatokat Hadik András gróf, Mária Terézia híres és nagy tehetségű tábornoka fogalmazta meg, amint épp sarcolni készült Berlin városát. Kemény, pattogó szavak, de sehol sincsenek annak a keménységéhez, amit az egészségügyi intézmény portása vet oda az embernek, szinte félvállról:

– Második emelet balra. Nem jó, a másik irányba menjen! Ott üljön le.

Miután a berlini városi tanács megtagadta a 300 000 tallér hadisarc azonnali fizetését, Hadik előhozatta az ágyúkat, és betörette a város kapuját. Nem is csoda, hogy szobra van. Nekem még nincs, bár odáig már én is eljutottam, hogy a portási fülkétől távolodva félhangosan megjegyezzem:

– Értem én, nem vagyok hülye!

Ha az ember combjának belső felén kinő egy szemölcs, az még – lássuk be – messze van a halhatatlanságtól. A dicsőségtől. A babérkoszorúkat nem ezért osztogatják. Meg a lovas szobrokat se. Ezzel jobb, ha mindjárt az elején szembenézünk. Caesar, Napóleon, de még Hadik András sem biztos, hogy efféléről álmodozott, amikor este vánkosára hajtotta megfáradt homlokát.

Nem, ez még nem az olajág, nem a megdicsőülés, bármekkora is lett légyen az a fránya kinövés.

Nos, én sem ehhez hasonló dicsfényről álmodoztam, amikor egy reggel arra ébredtem, némi álmos tűnődés kíséretében, hogy bizony az ott van.

Ott éktelenkedik. A combomon.

A tizennegyedik kerületi SZTK árnyas, fás, barátságos zöldövezetben fekszik, az épület maga is csodás, ezzel nincs is semmi baj, örül az ember, ha odautazván kitekinget a busznak ablakán, de az már árnyaltabbá teszi a képet, hogy a bőrgyógyászatot összevonták a nemi betegségeket kivizsgáló részleggel. Bőr- és nemibeteg-gondozó, ez a pontos és szakszerű titulus, és a kliensről, aki ott csücsül felhős mélabúval, első ránézésre nem megállapítható, hogy kelés nőtt ki a hónalján, vagy pedig trippere van. Hunyadi Mátyásnak lovas szobra van Kolozsvárott, és ezt minden bizonnyal nem csak haditetteivel, bölcs uralkodásával, hanem trükkös, ravasz fellépésével, okosságával is kiérdemelte, lévén álruhában járt-kelt a nép között, és igyekezett glóriáját egyszerű paraszti gúnyával elpalástolni.

Üldögélek én is névtelenül a sarokban, szerényen, halkan és csendesen, mint aki épp csak véletlen erre járt, és itt voltaképp semmi dolga nincs, pusztán ezek a fehérre mázolt padok oly hívogatóan világítottak a folyosó félhomályában, hogy kényszert érzett egy kis boldog üldögélésre, jóízű helyet foglalásra, míg sürgős teendői távol nem szólítják innen, ki tudja hová.

– Üdvözlöm Pozsonyi úr! – így egy hang közvetlen mellettem.

Odafordítom fejem. Idős polgártárs arca tekint rám, mosolya maga az elégedettség.

– Imádom az írásait. Maga egy zseni!

Nos, dicsfénynek dicsfény, ez kétségtelen, de azért – gyanítom – a lovas szobrokat nem az ilyesmiért adományozzák.