2007 novemberének egy délutánján vonaton ültem. Azért emlékszem pontosan erre a napra, mert aznap halt meg Puskás Ferenc. Értesült már a hírről a szemben ülő két úr is, megbeszélték tüstént a nagy eseményt, sőt, az egyikük rövid értékelést is adott.

– Az is, mit adott az országnak? Elpucolt innen '56-ban, ráadásul katonaszökevényként. Nem kellene most mártírt csinálni belőle.

Akkor kellett volna közbevágnom és elmondani egy-két dolgot ennek az embernek. Sajnos, nem tettem, azóta is restellem. Most, hogy elszántam magam, mégis bajban vagyok. Melyik legyen az a mondat? Mit kellene elmondani Puskás védelmében, ha tényleg csak egyetlen mondatom lehetne érvként az ellen, hogy ne csináljunk mártírt belőle?

Egy mondatot nem lehet elmondani. De két tucatot igen.

Kezdjük azzal, hogy Puskás a valaha élt leghíresebb magyar. Lehet, hogy Kossuth Lajost vagy Liszt Ferencet sokan ismerték a világon, de Puskás hírnevével ők sem versenyezhettek. Ahol a futball nevű játékot ismerték, az ötvenes évektől a haláláig róla is áradoztak. Manapság azért nem asszociál rá a fél emberiség, mert új nemzedékek nőttek fel, és Puskással együtt sírba szálltak azok, akik látták játszani, olvastak róla.

De Puskás nem pusztán leghíresebb honfitársunk, hanem a valaha élt talán legnagyobb futballista. Ennek a sportnak a legfelsőbb régiójában, ahová csak a legeslegnagyobbakat bocsátják be, neki bérelt helye van. A vita, hogy Pelé, Beckenbauer, Maradona, Messi jobb-e, nagyobb-e, teljességgel eldönthetetlen, mert hogy már a kérdésfeltevés sem jó. De hogy Puskásnak ott a helye a legszűkebb elitben, és bárkivel állja a versenyt, egészen bizonyos.

Puskás nemcsak magyarként és futballistaként volt a legnagyobb, de ahogyan egyik madridi játékostársa megjegyezte róla, emberként vitte a legtöbbre. Valóban: a Sváb mindenkinek segített, akinek tudott. Segített a csapattársainak, ha lakás, utazás, bármi kellett. Segített a barátoknak, akiknek nyugati túrákról, később pedig Madridból küldte számolatlanul a Magyarországon akkoriban hozzáférhetetlen gyógyszereket. Segített ismeretlen magyaroknak, akik bekopogtattak madridi lakásukba, onnan pénz, segítség nélkül senki nem távozott. Emberi nagyságáról álljon itt csak egyetlen történet. Amikor Czibor Zoltán – nem teljesen józanul – balhézott az EMKÉ-ben, és ezért akár ki is végezhették volna, mint az újpesti Szűcs Sándort, Puskás és Bozsik másnap bement Farkas Mihályhoz, a nagy hatalmú miniszterhez. A többit mondja el Czibor Zoltán, ahogyan annak idején Bocsák Miklósnak elmesélte:

„ (Farkas) azt kérdezte tőlük, mekkora érték ez a Czibor a magyar labdarúgásnak, az országnak? Van-e rá szükség? Van-e akkora szükség rá, hogy ezt a botrányát elfelejtsék, vagy nincs, és akkor megszabadulnak tőlem? És akkor Öcsi körülbelül azt mondta, hogy Cziborra olyan szükség van, mint senki másra, ha nincs Czibor, nincs Puskás sem, és még mondhatott egy-két dolgot, nagyon-nagyon kiállt értem. És én azóta sem felejtettem el neki, amíg élek, hálás leszek ezért a tisztességes, becsületes kiállásáért, utána mindjárt megszűnt a fogság, a házi őrizet, meg sem büntettek, mehetett minden tovább, ahogyan addig ment.”

Pedig ekkor Puskás és Czibor már szinte beszélő viszonyban sem voltak, annyira utálták egymást a pályán és pályán kívül. És mégis…

Vagy azt a mondatot készíteném elő, hogy a Kispestet, annak vezetőit, játékosait nem kérdezte meg senki arról, hogy óhajtanak-e Budapesti Honvéd lenni? Ahogyan a Fradit sem, amely ÉDOSZ, majd Kinizsi, az Újpest pedig Dózsa, az MTK meg Bástya, Textiles, Vörös Lobogó lett. Akkoriban erőszakkal ment a vörös keresztelő. Hogy a Honvéd játékosai katonai rangot kaptak, újfent nem az ő döntésük volt. Szóval, Puskás Ferenc halálhírére nyilván a katonaszökevény szó az utolsó, ami megállja a helyét – ő világhírű futballistaként, nem őrnagyként távozott.

Arról nem beszélve, hogy mindvégig vissza akart jönni, de amikor nyugatra eljutott hozzá a híre, hogy itthon őt tartják bűnbaknak azért, amiért a Honvéd 1957 elején dél-amerikai turnéra indult, Puskás Ferenc választhatott. Vagy hazajön, és akkor bármi megtörténhet: kivégzik, mint Szűcsöt, börtönbe zárják, vagy eltiltják örökre. Puskás akkor harmincéves volt. El kellett tartania a családját, fel kellett nevelni a gyerekét. Azt választotta, amit épeszű ember ebben a helyzetben: kint maradt a szabad világban. Néhány hét alatt megszabadult súlyfölöslegétől, sportszerűen élt, szakított két gyengéjével, az itallal és az édességgel. Bár már minden érv ellene szólt, a Real Madrid legendája lett. Másodvirágzása alatt is ontotta a gólokat, jobban játszott, mint valaha, és amikor meghalt, csend borult a Santiago Bernabéu stadionra. Nyolcvanezren siratták a stadionban, és százmilliók otthon, szerte a nagyvilágban a kispesti Puskás Ferencet, a világ legnagyobb futballistáját, a leghíresebb magyart és a legjobb embert.

Melyiket kellett volna ezek közül érvként a vonaton utazó úrnak (akit nevezzük végre annak, aki: irigy, korlátolt, rosszindulatú bunkónak) szegezni?

Nyilván egyiket sem. De nem is ő itt a fontos.

Hanem az, hogy volt nekünk egy Puskás Ferencünk, és amíg spanyolok, magyarok, emberek lesznek és futball lesz, ő megmarad a világ emlékezetében.