Amerre az ember nézett, sehol nem mozdult semmi.

Kint álmosan szemerkélt az eső, s vékony erecskékben folydogált le a busz ablakán. Bent az üléseken férfiak ültek. Fiatal férfiak egytől egyig. Komoly arccal, meredten néztek maguk elé, egyenes derékkal ülve, a kezük vasalt nadrágjukon.

Vártak.

A busz ellenben még mindig nem indult el.

Otto Won Wachter ekkor a többiek felé fordult.

– A múltkor, amikor a könyvtárban ültem, s Hamvas kötetét lapozgattam, arra tettem kísérletet, hogy a társadalmat két nagy alapvető halmazba próbáljam besorolni. Az egyik halmazba helyeztem azokat, akik vallották Hamvas Béla azon gondolatát, hogy az élet arra való, hogy nagy dolgoknak feláldozzuk. A másik halmazba helyeztem azokat, akiket legegyszerűbben szürke, hétköznapi kispolgároknak lehetne nevezni. Nem társadalmi osztály, hanem lélektani alapállásuk tekintetében.

Otto Won Wachter itt kis szünetet tartott, hogy táskájából előhalássza jegyzeteit, s rosszkedvűen állapította meg, hogy az uzsonnáját otthon felejtette. Hiába turkált a táskában, nem találta sehol. Dühöt érzett édesanyja iránt, amiért az minden reggel pusztán elkészíti az uzsonnáját, de nem teszi be a táskájába, csak kint hagyja az asztalon. Ő persze rendre elfelejti ezt, s a harmadik óra tájékán kínzó éhséget érez, főleg, ha aznap ZH-t kell írnia. Egyre fokozódó haragot érzett. El is határozta, hogy édesanyját azzal bünteti, hogy az általa felvázolt társadalmi halmazok közül a másodikba, a szürke kispolgárok csoportjába helyezi.

Ez kissé lecsillapította dühét.

Épp becsukta a táskáját, s szája szóra nyílt volna, amikor megszólalt a mellette ülő.

– Egyetértek! Ha háború van, ahol hősiességre és kitartásra van szükség, akadnak, kik egyetlen pillanat alatt hősökké válnak, de vannak olyanok is, sokkal többen sajnos, akik úgy gondolják, hogy lakásaik mélyén, a pincék sarkaiban kell megvárni, amíg a történelem vihara kitombolja magát.

– Pontosan! – vágott közbe gyorsan Otto Won Wachter. – Így gondolom én is. Teljes mértékben így gondolom. Már épp mondani akartam, csak te megelőztél.

– Ne haragudj, Béla – mentegetőzött a másik, majd egy rosszallóan felvont szemöldök láttán tüstént kijavította magát. – Akarom mondani Otto Won Wachter.

A szemközi ülésen helyet foglaló harmadik fiatalember most a torkát köszörülte, s kihúzta magát.

– A szürke kispolgár mindig megvárja, hogy a vér lefolyjon a csatornákon, s amikor az utolsó puskalövés is eldörrent, amikor az utolsó büszke harcos is holtan rogyott össze, ő előkúszik, gyáván, életéért aggódva, s megnézi a lakását, bútorait, csinos feleségét, vajon megvannak-e még, s ha igen, ott folytatja nyomorult, szürke életét, ahol korábban abbahagyta.

Mindhárman bólintottak. Még a tőlük legtávolabb ülő fiatal férfi is – aki eddig nem szólalt meg a beszélgetés folyamán – felemelte fejét, társaira nézett, s bólintott egyet.

Kint eközben elállt az eső. Kisütött a nap. Egy macska sétált át az úton kényelmesen. Egy fűcsomó tövében leült, nyalogatta a hátát, s lustán nézett a semmibe.

Észre sem vette, hogy bentről megvetően nézi egy hős.

Béla – a radikális egyetemi diákság közt ismert nevén Otto Won Wachter – eközben további felfedezéseket tett. Dühödten észrevételezte, hogy fekete színű ingének ujján leszakadt az egyik gomb. Haragja tovább nőtt édesanyja felé, aki annyi fáradtságot sem vesz, hogy míg ő a társadalmi osztályok csoportosításával foglalkozik, csendben visszavarrja azt. El is határozta, hogy édesanyja számára egy harmadik, külön társadalmi halmazt is megalkot, csak még az elnevezéssel nem volt tisztában.

– Valami jó ütős elnevezést kéne kiötleni – töprengett magában. – Valami kemény, azonnali hatást kiváltó, ámde mégis tudományosan hangzó nevet.

– Indulhatnánk – szólalt meg az egyik közülük. – De hol van a vezető?

– Tényleg? Hol a vezető?

Egy középkorú férfi érkezett ekkor. Kezében bőr kézitáska. Lassan kászálódott fel a busz lépcsőjén, nyögve leült a vezetői ülésbe, s komótosan hátraszólt.

– Elnézést uraim, de reggeliztem. A szalonnás rántotta elsőrangú volt. S hozzá az a friss kenyér! Már csak egy sör hiányzik. De hát azt nem lehet…

Senki nem válaszolt.

– Na, igen – szólt az egyik megvetően, hosszú percekkel később. – Az ilyen mindig csak a hasára gondol. Ha bombázás lenne, ha hadosztályok állnának sorba, ha hullna az égből a fém és az izzó acél, ő gyáván elbújna a föld alá rémültében, s mentené a bőrét. Ezek miatt nem történik változás. Ezek miatt nem haladunk semmit.

A vezető közben megtörölte száját kézfejével, s megnyomott pár gombot.

– Indulunk uraim! – szólt a mikrofonba, s az ajtók bezáródtak.

A hősök még csak válaszra sem méltatták.