Először nem is vette észre. Csak állt ott a pultra támaszkodva, és várta, hogy a nő az üveg túloldalán átadja neki a papírokat. Aztán a könyöke véletlen hozzáért valamihez. Érezte, hogy megbökött valamit. Valamit, ami ott feküdt a pulton. Nem lehetett nagy tárgy, mert arrébb tolta könnyedén, nem volt semmi ellenállás. Közben ösztönösen beszélt tovább, gondosan ügyelve arra, nehogy bármi megakadás legyen. Nehogy szünet álljon be a cselekvéssorba. Nehogy felhívja a figyelmet arra, hogy valami itt most történt.

Valami itt most történt, amiről maga sem tudta, hogy mi, sőt, még abban sem volt biztos, hogy tényleg történt, de belül érezte.

Lopva odasandított.

Egy tárca. Egy fekete bőrtárca. A pult szélén. Takarásban. Az ügyintéző bentről, a kis ablakából észre sem vehette. Nem mintha nagyon nézelődött volna.

Visszaadta a papírokat, a nő a kis ablak mögött átvette, firkantott rá valamit, és ismét visszaadta.

Ügyes volt. Az iratokat mintegy véletlenül rátette a tárcára, majd ujjait alácsúsztatta, és felmarkolta az egészet.

– Viszontlátásra! – jegyezte meg, és sarkon fordult.

Már vagy két sarkot eltávolodott a banktól, amikor végre úgy döntött, hogy megvizsgálja.

Hol nézz meg? Ott nem jó. Ott állnak. Lassan továbbment. A kanyarban egy kis pad. Előtte két nő áll egy gyerekkocsival. Beszélgetnek. Itt senkinek sincs dolga? Délelőtt tizenegy óra. Miért nem dolgoznak ezek?

Nem messze tőle két gyerek téblábolt. Nézte őket. Láthatóan nem akartak elmenni. Átment a túloldalra. Épp akarta kinyitni a tárcát, amikor a két gyerek szintén átjött, és tőle pár méterre lecövekelt. Az egyik gumit rágott.

Ezek direkt csinálják!

Eszébe jutott, hogy pár napja olvasott egy cikket valami szülőről, aki úgy megverte gyermekét, hogy az kórházba került. Akkor, amikor olvasta, rettenetesen felháborodott ezen, de most hirtelen teljesen érthető cselekedetnek érezte az egészet, és nem is értette korábbi felháborodásának okát.

Elindult, s gyalogolt pár percet. Már elég messzire eltávolodott a banktól. Itt már kevesebb volt az ember. Befordult egy mellékutcába, s az egyik kapualjba húzódott.

És itt most kinyitja!

Vett egy mély levegőt. Érezte, hogy hevesen ver a szíve.

Jaj, csak ne legyen benne személyes papír! Semmi igazolvány. Vagyis, de. Bárcsak lenne. Akkor leadhatná. Akkor le tudná adni. Pontosabban, akkor képes lenne rá, hogy leadja. És úgy nyugodt lenne a lelkiismerete.

Nem volt.

Sok éves fecnik. Gázóraállás, ceruzával írva. Alig olvasható. Ezt miért nem dobták már ki? Ő a tárcájában félévente takarítást végez. De igazolvány, vagy személyes irat sehol.

És 7535 forint.

Visszazárta a tárcát, s végigtekintett az utcán. Most kihalt volt minden. Messziről még látszott a bank épülete.

A pénzt a nadrágzsebébe gyűrte. Még nem tudta rászánni magát, hogy áthelyezze a saját pénztárcájába. Még nem. Az ember fokozatosan lépi át a korlátokat. A bal oldali nadrágzseb egy átmeneti állapotnak tűnt.

A gázóraállás felett egy pillanatra elmerengett. Reméli, hogy bejelentették. Eléggé kopott, elmosódott az írás. Ha eddig nem volt baj belőle, most már mindegy. Ezen már nem múlik. Talált még egy telefonszámot is. Csak egy keresztnév volt mellé firkantva. „Krisztina”.

Nézegette egy darabig, majd legyintett.

A tárcát belehajította a szemétbe. Hordozza magával? Nem vitte rá a lélek. Azt azért mégsem. Pedig szép tárca volt. Bőr.

Elindult a villamos felé. Jólesett sétálni. Megint elhaladt a bank mellett, most a másik oldalról. Mielőtt lement volna az aluljáróba, egy pillanatra megállt, a pénzt kivette a nadrágzsebéből, és a saját tárcájába tette.

A villamoson gyorsan talált helyet. Leült, s nézett ki az ablakon. Az elmosódott gázóraállásra gondolt, meg a telefonszámra. „Krisztina”.

És a 7535 forintra.

„Nem volt mellette se irat, se igazolvány – mondogatta. – Kinek adhattam volna le? Ha visszaviszem a bankba, elteszi valaki más.”

– Adjon, kérem…

A mondat értelme először nem is jutott el a tudatáig, csak annyit fogott fel, hogy van valami ismétlődő zörej, ami sokadjára hangzik el, és zavarja őt.

– Adjon, kérem…

Elhanyagolt öltözetű koldus közeledett a villamoskocsi vége felől. A lábát húzta maga után. Ahogy közeledett, úgy lett egyre erőteljesebb a zaj. És persze a bűz.

Egy fiatal lány kendőt vett elő a táskájából, s arca elé tette.

– Adjon, kérem…

A szemüveges ott vele szemben elfordult. A nő is. A középkorú farmerkabátos is azzal a kutyával.

Mindenki.

Egy újságot olvasó ember felkelt a helyéről, átment a villamos túlsó végébe, s helyet foglalt.

A koldus most odaért hozzá. Ránézett. Egyenesen a szeme közé. Legalábbis ő úgy érezte.

– Adjon, kérem…

Ült némán. És nem válaszolt.

– Sajnos nincs pénzem – mondta ilyenkor mindig, de most képtelen volt rá.

Krisztinára gondolt, a gázóraállásra, meg arra a tárcára, ami az utcai szemétgyűjtőben fekszik a bank melletti mellékutcában.

– Adjon, kérem. Adjon, kérem egy kis pénzt. Segítsen rajtam…

Lassú mozdulattal a zsebe felé nyúlt, kivette, ami benne volt, s belenézett.

Ott volt mind. 7535 forint.

Kis töprengés után kivett 35 forintot, s odaadta, ügyelve, hogy ujjai nehogy érintsék a koldus kezét.

Az nem is köszönte meg, csak elfordult, majd távolodott, s lassan halkult vele a monoton zörej.

– Adjon, kérem…

Kinézett az ablakon. Thököly út. Lassan le kell szállnia.

Elégedettséget érzett.

– Nem is vagyok rossz ember – morfondírozott. – Igen. Nem is vagyok olyan rossz.

Felállt, s megnyomta a leszállásjelző gombját.

– Szép volt az a tárca – töprengett már az utcán gyalogolva. – Bőr. Kár volt elhajítani…